012 - Mellékesen

Nem is gondolná az ember, hogy bizonyos gyógykészítmények fogyasztásától mennyi különféle és egyben további nyomorod lehet.
Vannak olyan humoreszkek is, amik a témával foglalkoznak, ezért nem írok semmi olyasmit, aminek létezésével ne lennél tisztában, de ha már ez az én blogom és van saját tapasztalatom, leírom, te mag majd eldöntöd, olvasod-e. Hidd el, ez sem rosszabb, mint amikor egy stream csatornán nézed az ostoba csajt, aki pofákat vág, fikázza a nézőit, akik véleményezik és a mellét sem mutatja meg. (Pedig mi másra lenne jó ez a videós marhaság???)

Szóval, mikor kiderült, hogy a life-lutrin milyen jól jártam, felírtak rá egy tablettát, hogy a véremben pezsgő örömmámort kordában tartsuk. Az első gyógyszerem pedig vala a Glivec400, majd +200, hogy legyen a testben dzsembori. Igen ám, de hamar kiderült, hogy az apró szemekbe rejtett egyfajta kemoterápia - mert nevezhetjük, ugye, annak is - sikeresen hozott magával mindjárt három kellemetlen barátot, akiket az ajtóból már nem zavarsz haza, ha ott van, viszont nem is szívesen mutatod be közeli barátaidnak, hagyva, hogy ellegyenek maguknak a sarokban.
Szóval, szedem a gyógyszerem és hozzászokom, hogy van néha izomfájdalom - hiába röhögsz, nekem is van olyan - van hányinger, és a görcsök. Ezek felváltva szórakoztatnak engem, néha akár egyszerre is.
Mindhárom elmúlik egy idő után és nem is állítom, hogy végtelenül kellemetlenek lennének. Megszokod.

De közben lejárt az eszméletlen drága gyógyszerem licenc díja és végre felírhatnak nekem egy sokkal olcsóbb variációt.
A második fajta tabi pedig hozott magával egy másik apró problémát: könyökhajlat fájdalom. Kívül-belül.
Ezt sem nagyon élvezi az ember és viszonylag sokat is van jelen a kis mókás, viszont, öröm is akadt, mert szinte kiváltotta a korábbi három másik mellékhatást.

Közben persze telik az idő és az ember kap egy harmadik féle gyógymódot, ami viszont meg, legalábbis úgy tűnik, a térdeket vette célba. Az előző problémák, hess a picsába, most meg nehezemre esik lépcsőn haladni, mert magában a térden belül fájdalom és bizonytalanság tanyázik. Bizonytalanság, hogy lábon maradjak.
Ez mondjuk mindjárt szarabb, mint bármi eddig, hiszen vendéglátósként a lábadból élsz.

Szerencséd van, ha a munkahelyeden segítenek, hogy a lépcsővel ne kelljen sokat számolnod. Azt hittem nekem is szerencsém lesz, de valamiért apám úgy gondolja, hogy okosabb az orvosoknál és ha naponta csak egy szelet hússal kevesebbet eszem - demagóg egy gyökér duma ez, de ez a barom tényleg hisz benn, hiszen nem mondaná minden ismerősének, aki betéved hozzá, tényleg nem értem, hogy ez az ember mit képzel magáról - akkor lefogyok és a térdem is rendbe jön.
Az nem számít, hogy az állapotommal sincs tisztában. Az sem számít, hogy amikor beleegyeztem, hogy átjövök ide dolgozni, megoldást találunk, hogy ne kelljen lépcsőznöm. Az sem számít, hogy fájdalomcsillapítóval dolgozom végig a napot, mert...
 ...ha csak naponta egy szelettel kevesebb húst eszem - miért nem mondjuk csokit, ami tényleg kevésbé fontos a szervezetnek? - akkor majd jó lesz biztos a térdem és nagyon tudok majd szaladgálni, fel és alá.
Aztán persze azzal sincs tisztában, hogy a lábizmom a harmadik tabletta szedését követően némi sorvadást mutatott fel és, hogy szalagoznom is kellett, mert valamiért mindkét lábam egyszerre gondolta úgy, hogy hagyjuk már a fenébe a megmozgatásomat. Csakhogy, anélkül meg nem tudok dolgozni.

Most harmadik napja nem vettem be fájdalomcsillapítót és elég bizonytalanul lépegetek az utamon. Tényleg neki kellene feküdnöm a témának, mert nem kívánom felnőtt életem nagy részét - már ha az maradt még vissza - ücsörgéssel tölteni.
Jaj, pedig szedegetem a vitaminokat is, meg most már beveszek egy kéket a prosztatámra is, mert éjjel háromszor is fel kell kelnem pisálni...
...és négyszer inni.
Talán abból kéne engedni.
Vagy simán behugyozni...

De mindegy is, mert közben apámmal végleg összerúgtam a port, hiszen ezer ígéretéből csak a követeléseit tudta érdemben valóra váltani és a birka türelmem elfogyán, rájöttem, életünknek külön utakon kell folytatódnia.
Jó lesz az úgy!

(Merthogy, korábban még miután kiírtam magamból, hogy tele vele a tököm - a prosztatám biztos erre akart rámutatni - még visszamentem hozzá, hogy ne hagyjam a kollégáimat cserben, de már kiégett belőlem minden bizonyítási vágy.
Aztán pár hete fogtam magam és kisétáltam az étteremből és ha rajtam múlik, a vesztes életéből is, hogy a saját vesztes életemre koncentráljak.
Van nekem saját szarom, nehogy már másét egyem...!)

"Az apám egy facco!" című önéletrajzi regényem utógondozáson vesz részt, hamarosan kiadásra kerül."

011 - Nem kell nekem ez a szar!

Most nem a betegségemről beszélek, hiszen azt nem választhattuk meg, nem igaz? Mégis, úgy vélem, amit leírok, az közvetve felelős a betegségemért.
Egyszerűen elegem lett a munkahelyemből. Apám volt a főnököm. De ne egy olyan üzleti kapcsolatot képzelj el, hogy apa tehetős, megad mindent a gyereknek és felkészíti a jövőre, stb.
Nem.
Apám pont olyan gyökér főnök, akinek egy perc után fordítasz hátat, mivel azt hiszi, ő szarta a spanyol viaszt - mi lehet annak a jelenlegi megfelelője, mondjuk a nanorobot??? - és csak ő dolgozik, egyedül, te pedig szart sem csinálsz.
Hát, hallgattam ezt egy ideig és úgy vélem, tartogassa ezt a telibe-baszott találja ki kinek.

Amikor megint mellé mentem dolgozni, ő hívott oda, hogy segítsek neki, mert egyedül nem bírja. Ez rendben is volna. Sosem gondoltam, hogy egyenrangú félként tekintene bárkire magán kívül, de azért, van egy pont, amikor a csicskáztatással és szarpakolással az ember betelik.
Valójában már első alkalommal, amikor szarul viselkedett velem - mint főnök és nem mint egy gyerek apja - telibe kellett volna vernem a pofáját, mert ki merem jelenteni, hogy állapotomnak ő is a "rákfenéje" és akkor stílusosan fogalmaztam.

Az sem ma volt.
A Patkó Bandi nevű pizzériába mentem dolgozni a keze alá.
Több vendégről mondott ezt-azt és nekem elsőre meg kellett volna azt jegyeznem. Nem ment.
Misinek például nem kellett volna számolnom a fröccshöz a szódát. Megtettem, számoltam. Bocsi, Misi, de még ma is úgy gondolom, hogy a normális út az lett volna, ha nem apámnak sírsz, hanem nekem szólsz először. Egyszerűen nem is emlékeztem. De most komolyan, valami 10 forintos tételről beszélünk. Talán ez volt az oka, hogy a következő 15 évben nem tudtam teljesen megkedvelni Misit, a törzsvendéget... Pedig, volt rá példa, hogy a "szarból" vakartam ki.
Misi természetesen, mivel TÖRZSvendég volt, azonnal ment sírni apámnak, hogy én - sejtésem szerint ezt mondhatta - "átbasztam" mikor neki számoltam.
Na, most apám, aki meg van önön nagyszerűségéről győződve, felelősségre vont ezért, egyenesen a pultban, egyenesen a vendégek előtt, és olyan stílusban, vehemenciával, hogy tiszta olyan érzésem volt, nem elszámoltam véletlenül egy kisebb összeget, hanem Misi vagyonára fült a fogam.
Nos, a lebaszásom abban csúcsosodott ki, hogy apám pofán öntött egy akkor készített fröccsel - szerintem én csináltam valamelyik vendégnek, de részletkérdés - ami teli baszta az arcom és a gravitációnak megfelelően a padlóig folyt.
Ritkán érzi annyira megszégyenítve ember magát, mint én akkor. De fiatal voltam és szerettem az apámat.
Pedig úgy vélem, akkor kellett volna úgy telibe vernem a fejét, hogy egy életre megtanulja a fontossági sorrendet: van a család és vannak a többiek...

Szóval, mikor kiderül, hogy leukémiás vagyok, többen javasolták, köztük az orvosom, hogy erősen kerüljem a stresszes dolgokat.
Kevés stresszesebb dolog van, mint apámnál, apám keze alatt dolgozni.
Magam sem tudom, miért mentem bele, hogy átmenjek a Stefano étterembe, de azt hiszem, nem kellett volna.
Volt benne némi gyermeki jó szándékú érzés, hogy segítek ezzel neki és miért ne tenném, ha már a fia vagyok.
Másrészt, anyám meghalt, csak apám maradt, mint felmenő, fiatalabb nem lesz, így, ha szeretnék vele időt eltölteni, annak legkönnyebb módja, hogy mellette dolgozom.
De...
De azért álljon már meg a menet.

A munkába legyen már minimális örömöm.
Ha bemegyek, reggel kilencre, délután négyig meg sem állok, csak szarakodom, húzom az igát, stb.
Nem kell az elismerés.
Nem kell engem dicsérgetni.
Leszarom.
Amit tudok, csinálom.
De azért, hogy állandóan azt hallgassam, hogy mennyire szar vagyok, a munkám semmit nem ér, stb. úgy érzem, ezt hallgassa a kurva anyja.
Ezért engem nem kell odahívni.
Ha képtelen emberként viselkedni velem, akkor hagyjuk egymást békében.
Aztán van egy határ, amit úgy érzem, elég lassan, de végül sikerült elérnie.
Ha meghallom a szájából, hogy "Bocsájtsál meg!" már tudom, hogy vagy hazudni fog, vagy egy olyan demagóg, önimádó duma vár rám, hogy rendesen, hányingert kapok.

Köszönöm, de nem vagyok abban az egészségi állapotban, hogy ezt el bírjam és akarjam viselni.
Ma odabasztam a brifkót.
Öcsém is megtette korábban, nálam is betelt a pohár.
Apám, biztos vagyok benne, minden egyes dühkitörését igaznak véli.
Csak ez a fajta energiavámpír-izmus nekem már fizikailag fáj.
Nem kell ez nekem!
Emészd magad a szarul meghozott döntéseid miatt, ne az én lelkemet zabáld fel.
Azt hiszed, főnyeremény nálad és veled - jaj, nem is veled, mert azt kikéred magadnak, hanem melletted/alattad dolgozni?
Nem az.
Egész nap hallgatni a pocskondiázást?
Nem az.
Fogsz változni öregségedre?
Nem fogsz.
Nem vagyok már tizenhat. Rég nem vagyok huszonhárom.
Negyvenes férfi vagyok. Ha úgy véled, nekem az az életem, hogy a kezed alatt a szart egyem, akkor szerintem gondold újra és szopjad, egyed egyedül.
Mert veled együtt, rendben, eszem.
De így, hogy nekem csak úgy érzem, csak azt hagyod, hogy szopjam, te meg közben a tarkómon gázolsz, inkább nem kérem.
Te is egyszer élsz, én is egyszer élek!
Amikor szaladt a szekered, voltak üzleteid, jó bevételek, meg pénz, amit elbaszhattál, soha nem mondtad, hogy: - Gyere fiam, elkurvázzuk, elbasszuk! Soha nem mondtad, hogy üljünk le, igyunk egyet, a fiam vagy, ismerjük meg egymást. Mi, egymást. Se miegymást.
De most, hogy nem jött be az élet, meg szarul vagy, fáj mindened és szarul esik, hogy nincsenek a kölykeid melletted, én hallom a panaszaidat?
Igen, én, aki a kölyköd vagyok és igyekeztem melletted lenni és csinálni.
Ja, a hála, hogy szar vagyok?
Akkor keresd azokat a kölykeidet, akik még csak nem is akarnak veled együtt dolgozni.
Mert ők az isteneid?
Aha, akkor tudod mit?
Dolgozzon veled valaki más, hátha úgy emberszámba veszel, ha nem vagyok a közeledben.
Szevasz, te fasz!
Lettél volna inkább az apám!

Remélem, ha kiírom magamból, akkor a bennem felgyülemlő betegség is kicsit kicsorog.
Egy biztos, nekem nincs pénzem pszichológusra, nekem ki kell magamból írni!
Te meg elolvashatod, hogy rajtam keresztül tanulj.
Tanulj meg végre apa lenni, ne egy önelégült fasz.

Blog: 010 - Azok a napok

A nőknek vannak az "azok" a napjaik. Nem kell részleteznem.
Nekem is vannak, csak vér nélkül.
Életem ezen szakaszában kitapasztaltam, hogy bizony, nekem is vannak vissza-visszatérő fájdalmaim.
Mindjárt három apróság, amely külön-külön nem is olyan zavaró, de együtt azért igen kellemetlen.

Görcsök:
- Annak ellenére, hogy szedem a gyógyszereimet előfordulnak bajok. Világ életemben görcsölős voltam, ezért mostanra nem lepődöm meg, ha hidegben, vagy hirtelen kényelmetlen mozdulattól begörcsölök. Azonban van ez az állapotomhoz köthető görcs, amit nem tudom, hogy a betegségem melyik szegmense vált ki - lehet, hogy mélyebbre kellene ásnom, csak, hogy hasonszőrű társaim is tanuljanak megfigyeléseimből - mert lehet, hogy csak rossz DNS öröklés, de lehet, hogy már gyerekkoromban jelezte volna előre, hogy hajlamos vagyok e betegségre.

Ízületi fájdalmak, csontfájdalmak:
- Igen, néha fájnak belül a kis testrészeim. Egészen jól elvan ezzel az ember, mert azért nem egy lyukas fog, ami egyenesen az őrületbe hajszol. Viszont ettől még kellemetlen, ha éppen emelsz valamit, vagy pakolsz, fogsz, stb. Ilyenkor belenyilall és te majdnem eldobod, ami nálad van.

Hányinger:
- Ez is inkább csak egy apró kellemetlenség. Egyszerűen krákogsz egyet és mész tovább. Ez amúgy olyan kamu hányinger - mert eddig, ha jól emlékszem, nem hánytam tőle, csak érzed, hogy ingerkedik veled.

Azután amikor ezek egyszerre támadnak, na az tényleg nem a legjobb.
Legutóbb hajnalban ébredtem arra, hogy a bal lábam begörcsöl. Ami zavaró volt, hogy ki kellett nyújtanom, miközben rám jött egy masszív és gyors hasmenés.
Amint le akartam ülni, azonnal összesz*rtam magam a fájdalomtól, pedig csak f*snom kellett...
Végül, egy lehetetlen pózban, állva kényszerültem megszabadulni attól, ami már nem akart testem foglya lenni. Nem akarod tudni. Életem filmjében nem forgatnák le ezt a jelenetet.
Végül megoldottam.
De nem szívesen.

Blog - 009 - Olyan tipikus magyar...

A magyaroknak sok előnyös és kevésbé előnyös tulajdonsága van. Főleg rosszabbak.
Pl. szeretünk rálicitálni a másikra.
- Képzeld, a fiamat felvették az egyetemre!
- Az enyémet is, de rögtön két évet végzett egy év alatt!
- Az enyémet meg meghívták a NASA-ba.

A másik, meg, hogy a nyavalyáinkról panaszkodunk.
- Jaj, a hátam.
- Nekem a vállam.

Aztán, van amikor ezt összevonjuk.
- Képzeld, voltam orvosnál és cukros vagyok.
- Én is. Meg a vérnyomásom...
- Nekem is. Plusz az ereim a lábamban.
- Ne is mondd!
- De mondom!

Velem is előfordult már ilyesmi, de mióta van ez az állapotom, viszonylag hamar vége a "játéknak", hiszen ez nem más, mint amolyan tipikusan magyar beszélgetős előjáték.

Leül mellém az úr, sóhajtozik és belekezd:
- Nagyon rosszak a leleteim. Tudod, voltam orvosnál. Vizsgálgattak. Magas a vérnyomásom.
Persze mosolyogva hallgatom, és várom a megfelelő pillanatot, hogy beszúrjam az infót.
- Lehet, hogy a cukrommal lesz baj. Hiába, az öregség. Ha teheted, sose öregedj meg. - súgja bizalmasan.
Eljött az én időm.
- Hát, akkor azt hiszem, nekem elég, ha annyit mondok... - kicsit kivárok, mert látom, már kezd agyalni, hogyan tromfoljon rám. A szemei járnak és az agyából halk morajlás szűrődik ki, amit elmos a hangos kocsik zaja. - ..rák. - jelentem ki, a póker játékos megingathatatlan bizonyosságával.
Megáll benne a következő mondat. Újratervezés folyamatban. Végül hátradől és megszólal:
- Győztél!

Mintha csak egy francos verseny lenne az egész.
Díjazás nélkül.
Ez is olyan magyaros.

Blog - 008 - Végtelen vasárnap

Miután az egész hajnalt végig - mi az, amikor alvás helyett csak bámulod a szemhéjad belsejét és próbálod elhagyni a valóság földjét, hogy áttakarodj álomland-be? - nem aludtam és a vasárnap reggeli takarítást pedig a szívemre vettem, volt egy egész napom rá, hogy olyasmin keseregjek, amiről semmit nem tudok.
Korábban céloztam rá, hogy gyakorlatilag csak két számot közöltek velem és én abból már le is szűrtem, hogy lefőtt a kávém és az új King könyvet nem fogom végigolvasni: 20.000 kontra 100.000.
Ma sem tudom, hogy ez pontos adat volt e vagy csak szemléltetése valaminek, hogy halvány fogalmam róla, mi az, ami miatt hajnali beutalót kaptam.
Valójában a vasárnapom azzal töltöttem, hogy vagy balról jobbra fordultam a surrogó lepedőn vagy jobbról balra. A gondolataim persze közben cikáztak, sokkal gyorsabban, mint ahogy átfordultam az ágyon. Azután, mire első infúziómat megkaptam és csepegni kezdett, el-elbóbiskoltam.
Ez olyan pszichológiai izé. Hogy elalszol és ezzel elmenekülsz a valóság elől. Aztán, ha a valóság sokkal jobban nehezedik a melledre, mint képzeled, (képzavar a valóságot képzelni?) felriadsz a szendergésből.
Azt hittem, egész napom úgy fog eltelni, hogy sajnáltatom magam, közben a könny szivárog a szemem sarkából és fogalmazom a búcsú beszédemet, ami persze olyan nyálas és szentimentális, hogy aki majd felolvassa a megfelelő helyen, hogy emlékeztesse a megjelenteket rám, elsírja magát. Sőt,még az is, aki csak elsétál a ravatal előtt. Két nap múlva.
Azt hiszem, ilyen baromságok is megfordultak a fejemben.
Miért is ne? Nem ez a normális?

Ha nem tudsz elmenekülni az álomvilágodba valami probléma elől, akkor, ha bizonytalan vagy, elképzeled a megoldást, elképzeled amit szeretnél.
Jelen esetben elképzelem, hogy volt értelme élnem, nem tűnök el nyom nélkül.
Mindezt úgy, hogy életemben nem tettem semmi említésre méltót, nem sikerült megtalálnom a megfelelő társat magam mellé, nem vagyok maradéktalanul elégedett az életemmel és soha, semmiben nem volt sikerem.
Csoda, ha a fantáziavilágba menekülök?
És megint eljutottam oda, hogy akkor aludnom kell, mert hol van a legfantáziább fantáziaország, ha nem álomföldjén?
Álmodban bármi lehetsz!

Lehetsz szuperhős, aki megment egy csapat kismacskát az égő iskolából és leszedi a fáról a gyereket. Vagy fordítva.
Álmodban te vagy az, akit hangosan körülrajonganak egy stadionban, miközben te énekled a himnuszt, sokkal hosszabb változatban, mint a korábban elhíresült Király Lindás intró.
Álmodban te vagy az a férfi, akinek nem jelent gondot kielégítenie partnerét, anélkül, hogy előtte elhangoznék, hogy "Fáj a fejem!"
Meg ilyen botorságok.
Mert az álmok erről szólnak. A varázslatról és a mindennapokról, amelyek összefonódnak egy masszává, amelyet néha meg sem értünk egészen.

Álmodban például lehetsz a világ legegészségesebb embere is, akinek lefekvés előtt nem kell vizelnie, mert reggelig tart a hólyag, akinek megvan mind a harminckét foga, sőt, mosolygás közben még több is, akinek a bokája sem vastagodott meg negyven éves korára és a tokája sem, nem úgy mint nekem...

Persze, hogy aludni akartam. Ha már úgy sem tudok meg semmi lényegeset a hét utolsó napján - gyakorlatilag 24 órás tudatlansági tisztítótűzre kárhoztatva - akkor inkább becsukom a szemem és magamra húzom a tagadás egyik legpasszívabb formáját: alszom.

Mellettem két ággyal egy úr igazán nem zavart. Alig volt hangosabb, mint a szívverésem. Gyakorlatilag az étkezésekre és az infúziók cseréjére ébredtem fel.
És milyen jól esett a pihenés.

Egészen estig, amikor már akkor sem tudtam volna elaludni, ha fejbe vágnak egy lapáttal. A vasárnap estém és éjszakám így abból állt, hogy hallgassam a csöndet - lehet olyat - és elkalandozzam a korábban már rám nehezedő kérdések labirintusában.
Kellett volna kérnem egy enyhe altatót...

A szombati és a vasárnapi ébren maradós éjszakám között annyi volt a különbség, hogy a vasárnapi kétszer olyan hosszú volt. Mivel nem hajnali négykor érkeztem az ágyba, mint korábban, hanem eleve benne voltam.
Amennyire emlékszem, egyszer még fel is öltöztem, hogy sétáljak egyet a kihalt folyosókon, előtérben. Nem mentem túl messzire, de azért szívtam némi friss levegőt a várakozó előtérben, kikönyökölve az ablakon.

Bámultam a város felé - bár, az ablakból inkább a kórház területét lehetett belátni - és arra gondoltam, hogy milyen más volt egy vasárnap éjszakám, amikor még nem is sejtettem, hogy valami olyasmit hordozok magamban, aminek létezését eddig síros, patetikus filmekből ismerhettem.

Ja nem, hazudok.
Akkor már sejtettem éppen csak nem tudtam.

Mikor visszacsoszogtam a szobámba, próbáltam olvasással eltolni a figyelmemet más irányba az aktuális bajaimról. Nem sikerült. Végül meguntam és úgy csináltam, mint aki bír aludni. Becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy otthon vagyok, biztonságban.

Néha talán el is aludtam kicsit...

Blog - 007 - Első reggel

Nem állíthatom, hogy miután Stefi és Milán otthagyott - ne érezd úgy, hogy elárultak, Tamás, csupán pihenésre volt szükségük - boldog voltam. Sőt, megkockáztatom, hogy azt kívántam, bárcsak én lennék az, aki kisétál az épületből és bárki más marad helyettem az osztályon.
A szexi doktornéni - a szemüvege ellenére persze - nem fogta kezemet reggelig, mint eredetileg képzeltem, ennek ellenére, nem izgattam magamat különösebben az egészen, csupán nem tudtam elaludni. Rendesen.

Más körülmények között az ember estéje, éjszakája így néz ki: lefekszik, elalszik, reggel ébred. Szerencsésebbek szexelnek. Még szerencsésebbek partnerrel teszik ezt.

Az én éjszakám ezzel szemben:
Lefekszik a kórházi ágyra - vajon mitől ropog az a kurva lepedő??? - csukott szemmel felnéz a mennyezettre és végig gondolja az életének fontosabb pillanatait. Férfi vagyok, ezért érzem úgy, hogy teljesen normális, hogy főleg az életem szexuális része az, ami megmozgatta emlékezetem.
Szerintem, hasonló esetben teljesen normális lenne, hogy az ember azon kesereg, hogy kiket kapott meg, kiknek adta oda magát és kiket nem fog sosem megkapni.
Ez azonban hülyeség!
A nők ennél komplexebben gondolkoznak.
Férfiként le sem tudom írni, mi minden jutna eszetekbe.
Pasiként azonban, miközben a szoba másik lakójának légzésére hangoltam a sajátomat, csak arra tudtam gondolni, hogy...
...el kell aludnod, ember!!!
Majd reggel ráérsz azon agyalni, hogy az Isten kontra valóság játék lutri húzásán mennyire nem a te számaid voltak a nyerőek!

Éreztem a festék szagát, amellyel kifestették a kórtermet. Valahol az épületben valaki használta a mellékhelységet. (Sosem tudom, hogy helyes leírni a vécé szót, ezért többnyire a mellékhelység szót használom...) Papucs surrogását hallom, de egy emelettel lejjebb. Egy nővér, nem a mi osztályunkon, lapozott a könyvében.

Közben hol a mennyezetet bámultam, hol becsuktam a szemem és nem éreztem a különbséget. Annyira mindegy volt. Tamás voltam, a hitetlen, vallás nélkül, mégis, hittel
"Nem lehetsz rákos! Felejtsd el, ember! Rákosok mindig mások szoktak lenni..., nem te!"

A valóság pedig az, hogy az ember hajnali négykor befekszik egy ropogó lepedőre és ezer kérdése van és mire feljön a nap - ami ebben az esetben olyan, mintha, másodpercek teltek volna el - csak egyetlen egy marad: Meg fogok halni???

A kórterem ajtaja hirtelen vágódott ki és beözönlött rajta két egész takarítónő. Voltam már kórházban és megszoktam, hogy amikor még az ébrenlét előtt, a kába "ember vagyok, csak még nem állt össze a kép" mezsgyéjén kinyílik az ajtó, kicsiny országunkban az esetünket kapó orvos áll az ágyunk mellé és fél tucat medikus/ka, hogy tanuljon abból, ami miatt mi ott vagyunk és kérdések ezreit tennénk fel.

Most még nem ez történt.
Egyszerűen ezen az osztályon, ilyen korán volt a takarítás ideje.
Véres szemekkel bámultam magam elé - költői túlzás - amikor aznap reggel máris megkaptam az első parancsot: Legyen szíves fiatalember a táskáját felvenni a padlóról, hogy felmoshassunk!

Volt bennem némi dac, hogy a néni arcába vágjam: - Kérem! Én gyakorlatilag haldoklani vagyok itt! Nehogy már még dolgoztasson!!! Vegye fel a kurva táskámat és mosson fel alatta és utána tegye vissza!

A valóság sokkal profánabb volt.
Fogtam a tényleg eléggé gány táskát és felemeltem a két lábszáram közé az ágyra, hogy jelenlétemmel minél kevesebb akadályt támasszak a takarítás elé. Mert nekik tényleg kötelező létrehozni a rendet, nekem azonban nem kell ott lennem, hiszen egészséges vagyok!

Azután enyhe hypo szag kíséretében távoztak és én kivártam, hogy megszáradjon a szürke linóleum, majd lázadozva visszatettem a táskámat az ágyam melletti éjjeliszekrény mellé. Na, nehogy már egy takarítónő mondja meg nekem, hogy reggel, csipás szemmel, mi az első feladatom. (...lázadt bennem a "férfi.")
Pedig pontosan így volt.
Gyakorlatilag a káráló takarítónő megtörte figyelmemet és elterelte a gondjaimról.

Összegezzünk:

Fehér vérsejt: Max!
Reggeli tutujgatás: Zero!

Hát, Tamás, bármit is képzeltél el azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes bánásmód egy haldoklóval szemben, kérlek, gondold újra!

És akkor éreztem először, hogy bár kellemetlen helyen töltöttem az éjszakát, attól még nem vagyok teljesen leírva!
Ha egy takarítónő csöpögő felmosófával a kezében utasításokat oszt nekünk, akkor nincs veszve semmi.
Felemeltem a táskát - tényleg cikisen szakadt egy darab, de apámtól kaptam, ezért úgy érzem, legalább két hónappal tovább fogom hordani, mint normális esetben tenném - és beemeltem a két lábszáram közé.

A reggeli vizitnek nyoma sem volt és, most, hogy jobban belegondolok, az első vizitemnek túl sok értelme nem is volt, hiszen vasárnap reggel ért a leukémiás osztályon és mint tudjuk, vasárnap még isten malmában sem őrölnek a kövek.
Első napomat azzal kezdem, hogy a kérdéseimre semmiféle választ nem fogok kapni? (Udvarias fiú vagyok ám, ezért nem várom el, hogy csak miattam elvégezzenek egy rakat vizsgálatot.)

24 óra kétségbeesett plafon bámulás.
Nem tudom, te mikor bámultál plafont, de a világ egyik legunalmasabb dolga.
Leszámítva a horgászatot. Lavórban.

Utóbb persze kiderült, hogy bármilyen faramuci volt is a helyzetem, a világ szerencsése vagyok!

(Most, hogy visszaolvasom ezt a bejegyzést, rá kell döbbennem, hogy egyszerűen semmi lényegeset nem írtam nektek!)

Pofán basznál, mi?
Nos, ha így van, akkor legalább tudod, mennyire hiábavalónak éreztem az első ébredésemet a kórházi osztályon.

Blog - 006 - A szerencsés, kiválasztott szuperhős

Olyan furák az emberek.
Amikor valakivel találkozom hosszú idő után és van rá mód, hogy pár percet tényleg beszélgessünk, akkor szeretem kicsit megdöbbenteni őket állapotommal és figyelni az arcukat.
Amikor csak a kötelező "Mizujs?" hangzik el, akkor viszont bele sem kezdek, mert nem akarom őket - ha kedvelnek vagy akár utálnak - lebegve hagyni egy fél információval. Nem.
Az kevés, hogy összeszaladunk és benyögöm: - Rákos vagyok! - azután mindenki megy a dolgára.
Az milyen kiábrándító már?
Hazamegy és továbbadja: - Képzeld, a pincér a Patkóból, rákos...
Ez olyan "kevés így".

Jobban szeretem, ha mondjuk ülnek, miközben benyögöm, mert érdekes nézni utána a teáscsészealj nagyságú szemeket, ahogyan feltekintenek rád, őszinte elképedéssel, az első másodpercekben. Persze, sokáig nem lehet húzni ezzel az ismerősöket, ezért viszonylag gyorsán hozzá szoktam tenni: - De nyugi, egyelőre szerencsés vagyok, van rá gyógyszerem!

Ilyenkor azért kicsit kiengednek.
De a reakcióból azért le lehet szűrni, ki kedveli az embert egy kicsit is. Vagy csupán úgy vagyunk dekódolva és génjeinkben összerakva, hogy ha ismerünk valakit, és az rossz hírt közöl, automatikusan ledermedünk?

A génekre is visszatérünk.

Szóval, miután szegényeket felhúztam a közlés hidegségével és gyorsaságával, besöpröm az érte járó jutalom-tekinteteket.
Majd már tovább lépve, mosolyogva nyugtatom meg őket, mintha egy rossz átverés lenne, hogy semmi baj. (Csak jelen esetben ez nem egy prank videó forgatás.)
Azután ha van rá mód, elviccelgetünk kicsit, felidézve, milyen gyorsan telik az idő és néhány közös emlék is előkerülhet. Ilyenkor a beszélgetés végére megnyugszanak és ne felejtsük, az első kérdésre is kaptak kimerítő választ... az "Mizujsra?"
Mert ha valakinek van rád tíz perce, azt ez tényleg érdekelte és megérdemelte, hogy megtudjon rólad kicsit többet. Aki meg csak szembejön és testtartásából is érzed, hogy suhanna tovább, annak miért is hoznád tudomására?
Valójában le sem szarja.
Most mondd, hogy nincs igazam!

Apropó, visszatérve a génekre.

Az enyémekben van némi mutáció. Vagy a kromoszómákban. A lényeg, hogy odabent, valahol nagyon mélyen bennem, ahol egy szikével és tamponálással és vágással, varrással az nem orvosolható. Nem így működik.

Egyszerűen mutáció történt bennem, aminek ez lett az eredménye.
Érted mire akarok kilyukadni?

Arra, hogy X-Men vagyok!
Mutáns!
Csak kurva szar a "képességem"!

Mert van Magneto, aki mutáns és mozgatja a fémet.
Xavier professzor irányítja az elmét és ami vele jár.
Kitty Pride átmegy a falon.
Fekete Tamás meg rákos.

Hát, baszd meg, ez a legszarabb mutáció, amit kívánhatok magamnak.
(Ez a kijelentés mondjuk azonnal megdől, amint kinyitok egy orvosi eseteket bemutató könyvet!)

Szóval, itt állok egy számomra hasznavehetetlen mutációval, amihez még megfelelő szuperhős ruha sem illik.
Vegyek fel egy felnőtt pelenkát és a mellemre tetováltassak egy rákot? Vagy homárt?
És mit is tudok ezzel a képességgel elérni?
Repülés?
Autók emelgetése? (Nem matchbox!)
Láthatatlanná válás?

Semmi ilyesmi.
Az egyetlen szuper képességem, hogy naponta lenyelek egy tablettát, aminek árából simán vacsorázhatnék akár a Gundel-ben is, igaz, egy személyes, sarokasztalnál.
Igen.
Egyelőre gyógyszerem olyan áron kerül szervezetembe, amit meg sem engedhetnék magamnak, ha erre a fajta rákra nem lenne betegtámogatás.

Az én hátam mögött ha megteszik, így súgnak össze az ismerősök, már, ha összesúgnak: - Nézd, szegény, rákos!
És nem ám úgy, hogy:
- Nézd csak! Ott jön a rák-ember! Vajon ma kit fog megmenteni?
Senkit, hisz nem a megfelelő mutációval rendelkezem!

Hát kösz!

Viszont, észrevettem, hogy a humorom mintha sokkal morbidabb lenne, mint korábban!
Ne mondd, hogy nincs rá okom!

Röhejes, hogy míg mások hasonló betegségbe napok alatt is belehalhatnak, én meg az a szerencsés vagyok, akinek erre van gyógyszere.
Meg ott van a humor abban is, amikor azt mondja valaki, miután felvilágosítottam állapotom milyenségéről, hogy: - Nagyon szerencsés vagy!
Mire, én, jó magyar pesszimista szokás szerint korrigálom: - A szerencsés nem akkor lennék, ha nem lettem volna rákos?
És ezzel visszakanyarodunk oda, hogy milyen vicces ilyenkor a megdöbbent arcokat nézni, hiszen a szerencse, mint kifejezés, ennyire ironikus is lehet.

A természet a legnagyobb poéngyáros, ha már itt tartunk.

Néha van időm elmerengeni rajta, hogy valójában tényleg szerencsésnek mondhatom magamat.
Számtalan történetet hallottam róla, hogy mások mennyire nem olyan szerencsések, mint én.

Ilyenkor úgy érzem, mintha egy kiválasztott lennék.
Egy szerencsés, kiválasztott szuperhős!

Csak még nem tudom, mire?