Blog - 008 - Végtelen vasárnap

Miután az egész hajnalt végig - mi az, amikor alvás helyett csak bámulod a szemhéjad belsejét és próbálod elhagyni a valóság földjét, hogy áttakarodj álomland-be? - nem aludtam és a vasárnap reggeli takarítást pedig a szívemre vettem, volt egy egész napom rá, hogy olyasmin keseregjek, amiről semmit nem tudok.
Korábban céloztam rá, hogy gyakorlatilag csak két számot közöltek velem és én abból már le is szűrtem, hogy lefőtt a kávém és az új King könyvet nem fogom végigolvasni: 20.000 kontra 100.000.
Ma sem tudom, hogy ez pontos adat volt e vagy csak szemléltetése valaminek, hogy halvány fogalmam róla, mi az, ami miatt hajnali beutalót kaptam.
Valójában a vasárnapom azzal töltöttem, hogy vagy balról jobbra fordultam a surrogó lepedőn vagy jobbról balra. A gondolataim persze közben cikáztak, sokkal gyorsabban, mint ahogy átfordultam az ágyon. Azután, mire első infúziómat megkaptam és csepegni kezdett, el-elbóbiskoltam.
Ez olyan pszichológiai izé. Hogy elalszol és ezzel elmenekülsz a valóság elől. Aztán, ha a valóság sokkal jobban nehezedik a melledre, mint képzeled, (képzavar a valóságot képzelni?) felriadsz a szendergésből.
Azt hittem, egész napom úgy fog eltelni, hogy sajnáltatom magam, közben a könny szivárog a szemem sarkából és fogalmazom a búcsú beszédemet, ami persze olyan nyálas és szentimentális, hogy aki majd felolvassa a megfelelő helyen, hogy emlékeztesse a megjelenteket rám, elsírja magát. Sőt,még az is, aki csak elsétál a ravatal előtt. Két nap múlva.
Azt hiszem, ilyen baromságok is megfordultak a fejemben.
Miért is ne? Nem ez a normális?

Ha nem tudsz elmenekülni az álomvilágodba valami probléma elől, akkor, ha bizonytalan vagy, elképzeled a megoldást, elképzeled amit szeretnél.
Jelen esetben elképzelem, hogy volt értelme élnem, nem tűnök el nyom nélkül.
Mindezt úgy, hogy életemben nem tettem semmi említésre méltót, nem sikerült megtalálnom a megfelelő társat magam mellé, nem vagyok maradéktalanul elégedett az életemmel és soha, semmiben nem volt sikerem.
Csoda, ha a fantáziavilágba menekülök?
És megint eljutottam oda, hogy akkor aludnom kell, mert hol van a legfantáziább fantáziaország, ha nem álomföldjén?
Álmodban bármi lehetsz!

Lehetsz szuperhős, aki megment egy csapat kismacskát az égő iskolából és leszedi a fáról a gyereket. Vagy fordítva.
Álmodban te vagy az, akit hangosan körülrajonganak egy stadionban, miközben te énekled a himnuszt, sokkal hosszabb változatban, mint a korábban elhíresült Király Lindás intró.
Álmodban te vagy az a férfi, akinek nem jelent gondot kielégítenie partnerét, anélkül, hogy előtte elhangoznék, hogy "Fáj a fejem!"
Meg ilyen botorságok.
Mert az álmok erről szólnak. A varázslatról és a mindennapokról, amelyek összefonódnak egy masszává, amelyet néha meg sem értünk egészen.

Álmodban például lehetsz a világ legegészségesebb embere is, akinek lefekvés előtt nem kell vizelnie, mert reggelig tart a hólyag, akinek megvan mind a harminckét foga, sőt, mosolygás közben még több is, akinek a bokája sem vastagodott meg negyven éves korára és a tokája sem, nem úgy mint nekem...

Persze, hogy aludni akartam. Ha már úgy sem tudok meg semmi lényegeset a hét utolsó napján - gyakorlatilag 24 órás tudatlansági tisztítótűzre kárhoztatva - akkor inkább becsukom a szemem és magamra húzom a tagadás egyik legpasszívabb formáját: alszom.

Mellettem két ággyal egy úr igazán nem zavart. Alig volt hangosabb, mint a szívverésem. Gyakorlatilag az étkezésekre és az infúziók cseréjére ébredtem fel.
És milyen jól esett a pihenés.

Egészen estig, amikor már akkor sem tudtam volna elaludni, ha fejbe vágnak egy lapáttal. A vasárnap estém és éjszakám így abból állt, hogy hallgassam a csöndet - lehet olyat - és elkalandozzam a korábban már rám nehezedő kérdések labirintusában.
Kellett volna kérnem egy enyhe altatót...

A szombati és a vasárnapi ébren maradós éjszakám között annyi volt a különbség, hogy a vasárnapi kétszer olyan hosszú volt. Mivel nem hajnali négykor érkeztem az ágyba, mint korábban, hanem eleve benne voltam.
Amennyire emlékszem, egyszer még fel is öltöztem, hogy sétáljak egyet a kihalt folyosókon, előtérben. Nem mentem túl messzire, de azért szívtam némi friss levegőt a várakozó előtérben, kikönyökölve az ablakon.

Bámultam a város felé - bár, az ablakból inkább a kórház területét lehetett belátni - és arra gondoltam, hogy milyen más volt egy vasárnap éjszakám, amikor még nem is sejtettem, hogy valami olyasmit hordozok magamban, aminek létezését eddig síros, patetikus filmekből ismerhettem.

Ja nem, hazudok.
Akkor már sejtettem éppen csak nem tudtam.

Mikor visszacsoszogtam a szobámba, próbáltam olvasással eltolni a figyelmemet más irányba az aktuális bajaimról. Nem sikerült. Végül meguntam és úgy csináltam, mint aki bír aludni. Becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy otthon vagyok, biztonságban.

Néha talán el is aludtam kicsit...

Blog - 007 - Első reggel

Nem állíthatom, hogy miután Stefi és Milán otthagyott - ne érezd úgy, hogy elárultak, Tamás, csupán pihenésre volt szükségük - boldog voltam. Sőt, megkockáztatom, hogy azt kívántam, bárcsak én lennék az, aki kisétál az épületből és bárki más marad helyettem az osztályon.
A szexi doktornéni - a szemüvege ellenére persze - nem fogta kezemet reggelig, mint eredetileg képzeltem, ennek ellenére, nem izgattam magamat különösebben az egészen, csupán nem tudtam elaludni. Rendesen.

Más körülmények között az ember estéje, éjszakája így néz ki: lefekszik, elalszik, reggel ébred. Szerencsésebbek szexelnek. Még szerencsésebbek partnerrel teszik ezt.

Az én éjszakám ezzel szemben:
Lefekszik a kórházi ágyra - vajon mitől ropog az a kurva lepedő??? - csukott szemmel felnéz a mennyezettre és végig gondolja az életének fontosabb pillanatait. Férfi vagyok, ezért érzem úgy, hogy teljesen normális, hogy főleg az életem szexuális része az, ami megmozgatta emlékezetem.
Szerintem, hasonló esetben teljesen normális lenne, hogy az ember azon kesereg, hogy kiket kapott meg, kiknek adta oda magát és kiket nem fog sosem megkapni.
Ez azonban hülyeség!
A nők ennél komplexebben gondolkoznak.
Férfiként le sem tudom írni, mi minden jutna eszetekbe.
Pasiként azonban, miközben a szoba másik lakójának légzésére hangoltam a sajátomat, csak arra tudtam gondolni, hogy...
...el kell aludnod, ember!!!
Majd reggel ráérsz azon agyalni, hogy az Isten kontra valóság játék lutri húzásán mennyire nem a te számaid voltak a nyerőek!

Éreztem a festék szagát, amellyel kifestették a kórtermet. Valahol az épületben valaki használta a mellékhelységet. (Sosem tudom, hogy helyes leírni a vécé szót, ezért többnyire a mellékhelység szót használom...) Papucs surrogását hallom, de egy emelettel lejjebb. Egy nővér, nem a mi osztályunkon, lapozott a könyvében.

Közben hol a mennyezetet bámultam, hol becsuktam a szemem és nem éreztem a különbséget. Annyira mindegy volt. Tamás voltam, a hitetlen, vallás nélkül, mégis, hittel
"Nem lehetsz rákos! Felejtsd el, ember! Rákosok mindig mások szoktak lenni..., nem te!"

A valóság pedig az, hogy az ember hajnali négykor befekszik egy ropogó lepedőre és ezer kérdése van és mire feljön a nap - ami ebben az esetben olyan, mintha, másodpercek teltek volna el - csak egyetlen egy marad: Meg fogok halni???

A kórterem ajtaja hirtelen vágódott ki és beözönlött rajta két egész takarítónő. Voltam már kórházban és megszoktam, hogy amikor még az ébrenlét előtt, a kába "ember vagyok, csak még nem állt össze a kép" mezsgyéjén kinyílik az ajtó, kicsiny országunkban az esetünket kapó orvos áll az ágyunk mellé és fél tucat medikus/ka, hogy tanuljon abból, ami miatt mi ott vagyunk és kérdések ezreit tennénk fel.

Most még nem ez történt.
Egyszerűen ezen az osztályon, ilyen korán volt a takarítás ideje.
Véres szemekkel bámultam magam elé - költői túlzás - amikor aznap reggel máris megkaptam az első parancsot: Legyen szíves fiatalember a táskáját felvenni a padlóról, hogy felmoshassunk!

Volt bennem némi dac, hogy a néni arcába vágjam: - Kérem! Én gyakorlatilag haldoklani vagyok itt! Nehogy már még dolgoztasson!!! Vegye fel a kurva táskámat és mosson fel alatta és utána tegye vissza!

A valóság sokkal profánabb volt.
Fogtam a tényleg eléggé gány táskát és felemeltem a két lábszáram közé az ágyra, hogy jelenlétemmel minél kevesebb akadályt támasszak a takarítás elé. Mert nekik tényleg kötelező létrehozni a rendet, nekem azonban nem kell ott lennem, hiszen egészséges vagyok!

Azután enyhe hypo szag kíséretében távoztak és én kivártam, hogy megszáradjon a szürke linóleum, majd lázadozva visszatettem a táskámat az ágyam melletti éjjeliszekrény mellé. Na, nehogy már egy takarítónő mondja meg nekem, hogy reggel, csipás szemmel, mi az első feladatom. (...lázadt bennem a "férfi.")
Pedig pontosan így volt.
Gyakorlatilag a káráló takarítónő megtörte figyelmemet és elterelte a gondjaimról.

Összegezzünk:

Fehér vérsejt: Max!
Reggeli tutujgatás: Zero!

Hát, Tamás, bármit is képzeltél el azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes bánásmód egy haldoklóval szemben, kérlek, gondold újra!

És akkor éreztem először, hogy bár kellemetlen helyen töltöttem az éjszakát, attól még nem vagyok teljesen leírva!
Ha egy takarítónő csöpögő felmosófával a kezében utasításokat oszt nekünk, akkor nincs veszve semmi.
Felemeltem a táskát - tényleg cikisen szakadt egy darab, de apámtól kaptam, ezért úgy érzem, legalább két hónappal tovább fogom hordani, mint normális esetben tenném - és beemeltem a két lábszáram közé.

A reggeli vizitnek nyoma sem volt és, most, hogy jobban belegondolok, az első vizitemnek túl sok értelme nem is volt, hiszen vasárnap reggel ért a leukémiás osztályon és mint tudjuk, vasárnap még isten malmában sem őrölnek a kövek.
Első napomat azzal kezdem, hogy a kérdéseimre semmiféle választ nem fogok kapni? (Udvarias fiú vagyok ám, ezért nem várom el, hogy csak miattam elvégezzenek egy rakat vizsgálatot.)

24 óra kétségbeesett plafon bámulás.
Nem tudom, te mikor bámultál plafont, de a világ egyik legunalmasabb dolga.
Leszámítva a horgászatot. Lavórban.

Utóbb persze kiderült, hogy bármilyen faramuci volt is a helyzetem, a világ szerencsése vagyok!

(Most, hogy visszaolvasom ezt a bejegyzést, rá kell döbbennem, hogy egyszerűen semmi lényegeset nem írtam nektek!)

Pofán basznál, mi?
Nos, ha így van, akkor legalább tudod, mennyire hiábavalónak éreztem az első ébredésemet a kórházi osztályon.