Korábban céloztam rá, hogy gyakorlatilag csak két számot közöltek velem és én abból már le is szűrtem, hogy lefőtt a kávém és az új King könyvet nem fogom végigolvasni: 20.000 kontra 100.000.
Ma sem tudom, hogy ez pontos adat volt e vagy csak szemléltetése valaminek, hogy halvány fogalmam róla, mi az, ami miatt hajnali beutalót kaptam.
Valójában a vasárnapom azzal töltöttem, hogy vagy balról jobbra fordultam a surrogó lepedőn vagy jobbról balra. A gondolataim persze közben cikáztak, sokkal gyorsabban, mint ahogy átfordultam az ágyon. Azután, mire első infúziómat megkaptam és csepegni kezdett, el-elbóbiskoltam.
Ez olyan pszichológiai izé. Hogy elalszol és ezzel elmenekülsz a valóság elől. Aztán, ha a valóság sokkal jobban nehezedik a melledre, mint képzeled, (képzavar a valóságot képzelni?) felriadsz a szendergésből.
Azt hittem, egész napom úgy fog eltelni, hogy sajnáltatom magam, közben a könny szivárog a szemem sarkából és fogalmazom a búcsú beszédemet, ami persze olyan nyálas és szentimentális, hogy aki majd felolvassa a megfelelő helyen, hogy emlékeztesse a megjelenteket rám, elsírja magát. Sőt,még az is, aki csak elsétál a ravatal előtt. Két nap múlva.
Azt hiszem, ilyen baromságok is megfordultak a fejemben.
Miért is ne? Nem ez a normális?
Ha nem tudsz elmenekülni az álomvilágodba valami probléma elől, akkor, ha bizonytalan vagy, elképzeled a megoldást, elképzeled amit szeretnél.
Jelen esetben elképzelem, hogy volt értelme élnem, nem tűnök el nyom nélkül.
Mindezt úgy, hogy életemben nem tettem semmi említésre méltót, nem sikerült megtalálnom a megfelelő társat magam mellé, nem vagyok maradéktalanul elégedett az életemmel és soha, semmiben nem volt sikerem.
Csoda, ha a fantáziavilágba menekülök?
És megint eljutottam oda, hogy akkor aludnom kell, mert hol van a legfantáziább fantáziaország, ha nem álomföldjén?
Álmodban bármi lehetsz!
Lehetsz szuperhős, aki megment egy csapat kismacskát az égő iskolából és leszedi a fáról a gyereket. Vagy fordítva.
Álmodban te vagy az, akit hangosan körülrajonganak egy stadionban, miközben te énekled a himnuszt, sokkal hosszabb változatban, mint a korábban elhíresült Király Lindás intró.
Álmodban te vagy az a férfi, akinek nem jelent gondot kielégítenie partnerét, anélkül, hogy előtte elhangoznék, hogy "Fáj a fejem!"
Meg ilyen botorságok.
Mert az álmok erről szólnak. A varázslatról és a mindennapokról, amelyek összefonódnak egy masszává, amelyet néha meg sem értünk egészen.
Álmodban például lehetsz a világ legegészségesebb embere is, akinek lefekvés előtt nem kell vizelnie, mert reggelig tart a hólyag, akinek megvan mind a harminckét foga, sőt, mosolygás közben még több is, akinek a bokája sem vastagodott meg negyven éves korára és a tokája sem, nem úgy mint nekem...
Persze, hogy aludni akartam. Ha már úgy sem tudok meg semmi lényegeset a hét utolsó napján - gyakorlatilag 24 órás tudatlansági tisztítótűzre kárhoztatva - akkor inkább becsukom a szemem és magamra húzom a tagadás egyik legpasszívabb formáját: alszom.
Mellettem két ággyal egy úr igazán nem zavart. Alig volt hangosabb, mint a szívverésem. Gyakorlatilag az étkezésekre és az infúziók cseréjére ébredtem fel.
És milyen jól esett a pihenés.
Egészen estig, amikor már akkor sem tudtam volna elaludni, ha fejbe vágnak egy lapáttal. A vasárnap estém és éjszakám így abból állt, hogy hallgassam a csöndet - lehet olyat - és elkalandozzam a korábban már rám nehezedő kérdések labirintusában.
Kellett volna kérnem egy enyhe altatót...
A szombati és a vasárnapi ébren maradós éjszakám között annyi volt a különbség, hogy a vasárnapi kétszer olyan hosszú volt. Mivel nem hajnali négykor érkeztem az ágyba, mint korábban, hanem eleve benne voltam.
Amennyire emlékszem, egyszer még fel is öltöztem, hogy sétáljak egyet a kihalt folyosókon, előtérben. Nem mentem túl messzire, de azért szívtam némi friss levegőt a várakozó előtérben, kikönyökölve az ablakon.
Bámultam a város felé - bár, az ablakból inkább a kórház területét lehetett belátni - és arra gondoltam, hogy milyen más volt egy vasárnap éjszakám, amikor még nem is sejtettem, hogy valami olyasmit hordozok magamban, aminek létezését eddig síros, patetikus filmekből ismerhettem.
Ja nem, hazudok.
Akkor már sejtettem éppen csak nem tudtam.
Mikor visszacsoszogtam a szobámba, próbáltam olvasással eltolni a figyelmemet más irányba az aktuális bajaimról. Nem sikerült. Végül meguntam és úgy csináltam, mint aki bír aludni. Becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy otthon vagyok, biztonságban.
Néha talán el is aludtam kicsit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése