Blog - 007 - Első reggel

Nem állíthatom, hogy miután Stefi és Milán otthagyott - ne érezd úgy, hogy elárultak, Tamás, csupán pihenésre volt szükségük - boldog voltam. Sőt, megkockáztatom, hogy azt kívántam, bárcsak én lennék az, aki kisétál az épületből és bárki más marad helyettem az osztályon.
A szexi doktornéni - a szemüvege ellenére persze - nem fogta kezemet reggelig, mint eredetileg képzeltem, ennek ellenére, nem izgattam magamat különösebben az egészen, csupán nem tudtam elaludni. Rendesen.

Más körülmények között az ember estéje, éjszakája így néz ki: lefekszik, elalszik, reggel ébred. Szerencsésebbek szexelnek. Még szerencsésebbek partnerrel teszik ezt.

Az én éjszakám ezzel szemben:
Lefekszik a kórházi ágyra - vajon mitől ropog az a kurva lepedő??? - csukott szemmel felnéz a mennyezettre és végig gondolja az életének fontosabb pillanatait. Férfi vagyok, ezért érzem úgy, hogy teljesen normális, hogy főleg az életem szexuális része az, ami megmozgatta emlékezetem.
Szerintem, hasonló esetben teljesen normális lenne, hogy az ember azon kesereg, hogy kiket kapott meg, kiknek adta oda magát és kiket nem fog sosem megkapni.
Ez azonban hülyeség!
A nők ennél komplexebben gondolkoznak.
Férfiként le sem tudom írni, mi minden jutna eszetekbe.
Pasiként azonban, miközben a szoba másik lakójának légzésére hangoltam a sajátomat, csak arra tudtam gondolni, hogy...
...el kell aludnod, ember!!!
Majd reggel ráérsz azon agyalni, hogy az Isten kontra valóság játék lutri húzásán mennyire nem a te számaid voltak a nyerőek!

Éreztem a festék szagát, amellyel kifestették a kórtermet. Valahol az épületben valaki használta a mellékhelységet. (Sosem tudom, hogy helyes leírni a vécé szót, ezért többnyire a mellékhelység szót használom...) Papucs surrogását hallom, de egy emelettel lejjebb. Egy nővér, nem a mi osztályunkon, lapozott a könyvében.

Közben hol a mennyezetet bámultam, hol becsuktam a szemem és nem éreztem a különbséget. Annyira mindegy volt. Tamás voltam, a hitetlen, vallás nélkül, mégis, hittel
"Nem lehetsz rákos! Felejtsd el, ember! Rákosok mindig mások szoktak lenni..., nem te!"

A valóság pedig az, hogy az ember hajnali négykor befekszik egy ropogó lepedőre és ezer kérdése van és mire feljön a nap - ami ebben az esetben olyan, mintha, másodpercek teltek volna el - csak egyetlen egy marad: Meg fogok halni???

A kórterem ajtaja hirtelen vágódott ki és beözönlött rajta két egész takarítónő. Voltam már kórházban és megszoktam, hogy amikor még az ébrenlét előtt, a kába "ember vagyok, csak még nem állt össze a kép" mezsgyéjén kinyílik az ajtó, kicsiny országunkban az esetünket kapó orvos áll az ágyunk mellé és fél tucat medikus/ka, hogy tanuljon abból, ami miatt mi ott vagyunk és kérdések ezreit tennénk fel.

Most még nem ez történt.
Egyszerűen ezen az osztályon, ilyen korán volt a takarítás ideje.
Véres szemekkel bámultam magam elé - költői túlzás - amikor aznap reggel máris megkaptam az első parancsot: Legyen szíves fiatalember a táskáját felvenni a padlóról, hogy felmoshassunk!

Volt bennem némi dac, hogy a néni arcába vágjam: - Kérem! Én gyakorlatilag haldoklani vagyok itt! Nehogy már még dolgoztasson!!! Vegye fel a kurva táskámat és mosson fel alatta és utána tegye vissza!

A valóság sokkal profánabb volt.
Fogtam a tényleg eléggé gány táskát és felemeltem a két lábszáram közé az ágyra, hogy jelenlétemmel minél kevesebb akadályt támasszak a takarítás elé. Mert nekik tényleg kötelező létrehozni a rendet, nekem azonban nem kell ott lennem, hiszen egészséges vagyok!

Azután enyhe hypo szag kíséretében távoztak és én kivártam, hogy megszáradjon a szürke linóleum, majd lázadozva visszatettem a táskámat az ágyam melletti éjjeliszekrény mellé. Na, nehogy már egy takarítónő mondja meg nekem, hogy reggel, csipás szemmel, mi az első feladatom. (...lázadt bennem a "férfi.")
Pedig pontosan így volt.
Gyakorlatilag a káráló takarítónő megtörte figyelmemet és elterelte a gondjaimról.

Összegezzünk:

Fehér vérsejt: Max!
Reggeli tutujgatás: Zero!

Hát, Tamás, bármit is képzeltél el azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes bánásmód egy haldoklóval szemben, kérlek, gondold újra!

És akkor éreztem először, hogy bár kellemetlen helyen töltöttem az éjszakát, attól még nem vagyok teljesen leírva!
Ha egy takarítónő csöpögő felmosófával a kezében utasításokat oszt nekünk, akkor nincs veszve semmi.
Felemeltem a táskát - tényleg cikisen szakadt egy darab, de apámtól kaptam, ezért úgy érzem, legalább két hónappal tovább fogom hordani, mint normális esetben tenném - és beemeltem a két lábszáram közé.

A reggeli vizitnek nyoma sem volt és, most, hogy jobban belegondolok, az első vizitemnek túl sok értelme nem is volt, hiszen vasárnap reggel ért a leukémiás osztályon és mint tudjuk, vasárnap még isten malmában sem őrölnek a kövek.
Első napomat azzal kezdem, hogy a kérdéseimre semmiféle választ nem fogok kapni? (Udvarias fiú vagyok ám, ezért nem várom el, hogy csak miattam elvégezzenek egy rakat vizsgálatot.)

24 óra kétségbeesett plafon bámulás.
Nem tudom, te mikor bámultál plafont, de a világ egyik legunalmasabb dolga.
Leszámítva a horgászatot. Lavórban.

Utóbb persze kiderült, hogy bármilyen faramuci volt is a helyzetem, a világ szerencsése vagyok!

(Most, hogy visszaolvasom ezt a bejegyzést, rá kell döbbennem, hogy egyszerűen semmi lényegeset nem írtam nektek!)

Pofán basznál, mi?
Nos, ha így van, akkor legalább tudod, mennyire hiábavalónak éreztem az első ébredésemet a kórházi osztályon.