Blog: 004 - Bevonuló

Kb. húsz éve, Tunéziában, este tizenegykor, kint feküdtem a szálloda mögötti strand partján, víz és homok határán. Hagytam, hogy a lötykölődő habok körbenyaljanak, míg nem éreztem, hogy a hűvös levegő és kellemesen hűs víz kifejti együttes hatását. Akkor csak úgy elengedtem magam, hogy a forró vizelet távozzon belőlem, egyenesen bele a földközi-tengerbe. Közben felnéztem a csillagos égre, amit még jól láttam - relatív - mostani vakegérségemhez képest és azon tűnődtem, mennyire kicsi az ember ezen a földön, mennyire hiábavaló, kis porszem és nyugalom töltött el. Béke. Talán akkor életemben éreztem magam legnyugodtabbnak, Monastir üdülőparadicsomának legtetején.

Most viszont a konyhában álltam, gondolataimat rendezgettem, hogy a legszükségesebbeket egy hatalmas és környezetbarát hordtáskába pakoljam: amire a következő időszakban szükségem lesz.
Miló és Stefi velem szemben álltak, tippekkel bombáztak, ám mivel kórházba vonulás tekintetében nem sokkal tapasztaltabbak a srácok, mint én, inkább igyekeztem a saját gondolataimra figyelni. Ez külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy bizonytalanul állva folyatom a nyálam. Egy dolog biztos; kórházba teljesen más túlélő csomag szükséges, mint mondjuk egy hétvégi természetjáráshoz. A konzerv melegítő pl. egyértelműen otthon marad, viszont rengeteg ruha holmi kell, hiszen a kórházban csupán a lehugyozott lepedő standard fogyó eszköz. Meg még ami.

Kell pár tiszta zokni. Nem azért, mert olyan fontos, de nincs papucsom, ami miatt, szükséges. Kényelmes cipő. A körmöm miatt, lehetőleg nagy.
Póló, legalább három, kezdetnek - hol vannak a kényelmes pólók? - ilyenkor csak azok a szűk, feszülős gombolós ingek kerülnek elő... póló, póló, nem túl gyűrött, nem a foltos, rég ki kellett volna dobnom, vagy odaadni az autószerelő Lali bácsinak, póló, póló, de jó lenne ilyenkor, ha a tiszta ruhákat fogasra húzva a szekrényben tartanám, nem a kisszobai ágyon, lehányva, póló, póló, alulról kell válogatni, ott vannak a viszonylag kényelmesek, amiket egyébként fel nem vennék, mert fakóak és kinyúltak...

Jó, zokni, cipő, póló... mi kell még?
Papír zsepi, asztaltörlő, vécé-papír. Ez könnyű, ezeket naponta használom, kéznél vannak.
Kell folyadék is. A rosé marad a hűtőben, a kóla, vörösbor szintén. Most már biztos, hogy nem boros kólázom vasárnap este, filmnézés közben.
Három üveg víz bent van.
Elkalandozik a figyelmem. A fiúk sorolják, ami eszükbe jut. A legtöbbnek semmi köze a jelen helyzethez. Inkább random szexuális utalásnak hallatszanak, a fiatal nővérkékkel kapcsolatban, akiket majd meg fogok így ismerni.
Nők, ismerkedés, higiénia!

Kell tusfürdő. A kórházban nincs kád a kórtermekben. Egy oridzsi hónalj golyó.
Visszakalandozom a zoknikhoz. Tudom, hogy valami textiles dolog még nagyon hiányzik...

Boxeralsó! Basszus! A boxeralsó a legfontosabb. Biztos tartok valahol néhányat, amely még sosem feszült fogyó seggemen. Valahol kell lennie olyannak, amelyiket nem fingottam szét, a gumija nem lötyög és amelyiken nincsen kérdésekre okot adó folt, elszíneződés, anyagsérülés. És amelyiken a lyuk a megfelelő helyen van, nem a tökömnél feslett ki, hogy a reggeli vizitnél én legyek az, akinek elől szellőzése van a gatyán, mégsem lóg ki a cerka...

Kicsit tovább tart előkotorni a gatyákat, mint a többit együtt véve. Néhány előkerül a nagy szekrény fiókjából. A "nagy szekrény". Tele kincsekkel, amiket csak évente egyszer nézek át. Rengeteg ruha és egyéb holmi feneketlen tárháza. Találok a felső fiókban két boxert. Méretre az enyém. Makulátlanok.
Kevés lesz!
Kell még. Nem tudom, hány napig leszek bent, a szemüveges, szexi doki nem is mert tippelni ezzel kapcsolatban, ám mivel ismerem idősebb öcsém hozzáállását a dolgokhoz - aki velem lakik néha - biztos volt, hogy nem fog sokat segíteni abban, hogy legyen bent tiszta holmi, vagy, mondjuk önellátóan mosson, ezért a bizonytalan időre, bizonytalan mennyiségű alsó dukál.
Az legyen kb. öt. Nem annyit lehetetlen összeszedni a jobb állapotúakból. Akkor legyen csak négy.
A mosógépen kétezer zokni várja, hogy párra leljen. Közéjük keveredve találunk itt textil zsebkendőt, konyha ruhát, alsógatyát is. Mind csak arra vár, hogy visszakerüljenek a helyükre. De ennyi erővel Godotra is várhatnának. A férfiak nem feltétlenül híresek a szigorú rendrakásról, ha közösségben élnek. Meghagyják a másiknak... ami, egyértelműen ördögi kőr.
A lényeg, hogy a kétezer zokni alatt, melyből néhány sikítva zuhan a mosógép mögé, hogy eltűnjön valahol a fal mellett, a "sosem nézek be ide" földjén, leledzik pár gatya is, amelyek felfedik magukat.
Mehet a "zsákba".

Mi kellhet még?
Öngyujtó, gyufa nem. Nem kell a kis csavarkészlet sem. Dehogy. Nem kell svájci bicska sem - ezt öcsém később azért utánam küldi. Látszik, hogy igazi túlélő...
Szusszanok egyet a konyhában. A fiúk próbálnak jó fejek lenni. Sikerül nekik, csak valahogy most nem vagyok olyan érzékeny a humorra. Már máshol jár az eszem. El-elkalandozik, valahova Tunéziába, amikor csak feküdtem a parton és leszartam a világot.
Most a világ szar le engem, ha úgy vesszük. A kis porszem gépezetébe porszem került.
De nem vagyok kész. Mi kell még?
Ó, basszus, a legfontosabb: törülköző. Abból sem elég. Ha nincs papucs, - márpedig, nekem egyelőre nincs - akkor a tus elé kell majd teríteni egyet, hogy arra lépjek. Talán nem kapok gombás fertőzést, hiszen, ahová megyek, fertőtlenítenek mindent. Sejtésem szerint. A sejtek miatt...
De hol vannak a megfelelő nagyságú törülközők?
Egy elefántra nem elég ami anyu után maradt a stafírungban. A legtöbb tenyérnyi volt. Emlékszem, milyen nehezen találtunk neki megfelelőt, a gardrób szekrény zsúfoltságában.
A vesztesek bizalmával nyitottam ki a gardróbot és három, nagy méretű, jó nedvszívó képességű törülköző esett a fejemre. Kapkodtam is utánuk. Szerencsés vagyok! (Nem, nem vagy az, te majom!)

Szóval, megvan: zokni, cipő, póló, papír-zsepi, asztaltörlő, vécé-papír, Víz, tusfürdő, hónalj stift és...
törülköző.
Kell gatya is! Hát persze! Az emberek a kórházban egész nap vagy hálóingben sétálnak, vagy torna gatyában. Valahol van is egy szürke darabom, amit csak nagyon ritkán veszek fel emberek közé. Lehet, hogy nem járatok divatlapokat, de még én is tudom, hogy mivel nem égetjük magunkat nagy tömeg előtt! Bár, a frizurámra is ilyen kényes lennék.
Hoppá! Milán szól rám közben, ha jól emlékszem, hogy az otthoni szemüvegemet semmiképp ne felejtsem itthon.
Nagyon igaza van. A fém keretes a szexibb, ezt hordom az életben (úgy értem emberek között, nem akkor amikor az elefántcsont tornyomba zárkózom), ám valamennyire fémérzékeny vagyok, így otthon már egy jóval taszítóbb modellt szoktam az orromra biggyeszteni. Ennek meg a tokja sosincs kéznél. Fel sem veszem, hogy most is percekig keresem. Ez olyan rituálé, amit már a balatoni nyaralások alkalmával megszoktam. Akkor is vittem magammal, akkor is keresgélni kellett.

Mi van még? Mi van még?
Bár többet lennék beteg - suhan át a baromság az agyamban - akkor most nem tökölnék ennyit! Tudnám, mi kell?
Tamás, te idióta! Ha bemész és éjjel nem alszol - mert nem alszol, mint bagoly - akkor mi a lófaszt fogsz csinálni? - Olvasom! - És azt mikor tudsz? - Ha viszek könyvet is! - Na akkor!
Persze-persze, kell némi szellemi táplálék. Valami, ami elvonja a figyelmemet a valóságról. Nem biztos, hogy működik, de igyekezni fogok terelni.
Mit vigyek olvasni? Semmi nehezet.
Nem csak témájában kell a könyvnek könnyűnek lennie. Mostanában éreztem a könyökömet, mikor ágyban fekve olvastam. Ne legyen nehéz a kötet. (Utólag olvastam a betegségemmel kapcsolatban, hogy a végtagban felléphet fájdalom, mely a csontba sugárzik.)
Pár habkönnyű életrajzi könyv. (Fred Astaire, Frank Sinatra) Milán alig pár napja adta. Ez jókor jön. Meg volt az a "Felhőatlasz", amit filmben nem bírtam végig nézni, de valami homályos okból kifolyólag eldöntöttem, hogy végig olvasom, mert értékes műnek vélem.
Azt hova tettem?
A kötet előkerül két percen belül. Tényleg érdekelhet, mert nem dugtam el nagyon.
- Vidd a telefon töltődet! - szólnak a fiúk.
Hú, az tényleg fontos. Meg akkor már vihetem a tabletet is, amit karácsonyra kaptam. Töltők mellé. Majd elszórakozom vele a sötétben. (Magammal úgy sem merek...) Talán van bent Internet és akkor a facebook-on kommentálhatom a tapasztalataimat. (Mennyivel egyszerűbb lett volna akkor, mikor peregtek bennem az érzések és kreatív gondolatok! Nem így, most, otthon, ahol valahogy semmi nem tűnik olyan érdekesnek, mint odabent fekve!)

Akkor nézzük:
zokni, cipő, póló, papírnehezék, 110 literes szemeteszsák, egy nyúlláb, csomag francia drazsé, borzalmas, mennyire elkalandozik az ember, amikor nem ott jár az esze.
Igyekeztem puzzle szerűen telerámolni a zöld táskát. A sok ruhanemű miatt könnyebb volt, mint elsőre tűnt. Megigazítottam a ruhámat, a nehéz bőrkabátot, aminek semmi haszna nem lenne bent, lecseréltem a kedvenc mucukás belsejű felsőre, amit még egy kolléganőmtől kaptam, karácsonyra. Ha fáznék, ebben aludni is lehet. Ki tudja van e rendesen fűtés, takaró, stb. Sok jót nem hallani a magyar egészségügyről és épp készülök személyesen is felmérni a helyzetet.

Ezért is kell betennem a fényképezőgépemet! Milyen jó, hogy kb. akkor vettem új elemeket, amikor Milán az életrajzi könyveket adta. Nincs összefüggés, hiszen nem a könyveket akartam lefényképezni, mégis fura, hogy egy héttel azelőtt veszek a fél éve nem használt géphez ceruza elemet, hogy lenne ténylegese lehetőségem a használatára. Nem hiszek a megérzésekben, ugyanakkor, be kell ismernem, van valami felsőbb erő, ami irányíthatja életünket. Az a felsőbb erő, amelyik pont akkor rántja meg a bokánkat, amikor a szapora rajtunk van és az akciófilmekben megszokott, bombahatástalanítási időintervallum áll a rendelkezésünkre! Eredmény: Befosunk!

Fényképezőgépbe két új elem. (Később javítom a polaritást. Így nem működnek) Két tartalék elem a táskába. Azonnal lecsúszik a tréninggatya mellett, egészen alulra. Aha, ezeket sem fogom akkor többé látni...

Azt hiszem kész vagyok. A srácokra nézek. Ők sem tűnnek boldognak.
Kifújom a levegőt:
- Azt hiszem kész vagyok, srácok!
Magamhoz veszem az alig fél órája felakasztott lakáskulcsot. Kiengedek egy adag elhasznált levegőt a konyha amúgy sem japán kertet idéző légterébe.
Stefi nyúl a holmimért. Milán már a liftet hívja.
Hajnal van, valamikor öt és hat között. Pengén fogunk visszaérni, a reggeli műszak előtt. Szerencsére tudjuk (Már megint ez a szerencse...) az utat.
Még magamhoz veszek egy marék kétszázast a teás dobozomból, mert a világ kórházai nem működhetnek kávégépek nélkül. Az más kérdés, hogy a kávégépek sem működnek mindig. Régen, egy kórházban száz forint alatt volt egy forró kakaó. Most, hogy állítólag kivetnek rá valami adót, nem tudom, mennyi apróra lesz szükségem. Azért a marék fém eltűnik az egyik zsebemben. Elpakolok gyorsan némi papírpénzt is. Klasszikus gondolkodású vagyok: semmi nincs ingyen. A hálapénz fogalmáról is van fogalmam. Kelleni fog. (Nem kellett végül. Nem tudom, ellenőrnek néztek e vagy simán fordult a világ, de senki nem fogadott el tőlem pénzt... Kicsit szarul is éreztem magam. Ettől is, a fehérvérsejtjeim brutális burjánzásától is, de az egy másik történet!)

A lift felért. Lekapcsoltam a villanyt a konyhában, azzal a biztos tudattal, hogy egy hónapig nem fogom ismét felkapcsolni. (Ebben is tévedtem.)
Borzalmas érzésekkel telítve hagytam el a lakásomat, egy vasárnap hajnalon.
Lehetetlen párhuzamot vonni közém és az ötvenes évek közé, amikor hajnalban megjelent egy fekete autó, hogy... lehetetlen érzés. Senkinek nem kívánom. Mégis, tudom, hogy sokan érezték már ezt, akik hajnalban vonultak kórházba.
Kórházba vonulni sosem jó. Viszont hajnalban, mikor az éjszaka árnyai beették magukat a gondolataidba, akkor egyenesen ijesztő.

És még egy rohadt papucsom sincs... mert az a rohadt KDNP, csak, hogy engem bosszantson, egy hónapja bevezette a vasárnapi boltbezárást. Kedves KDNP! Kívánom nektek azt a csalódottságot, amikor majd egy hajnalban nektek is szükségetek lesz valamire, amit máshol nem tudtok megvenni, mint egy szupermarketben, miközben kórházba kell vonulnotok. Ugyanis, a nem pörgős, fogyasztói cikkek, mint a papucs, nem kaphatóak ám akárhol, főleg nem 46-os méretben. Ezért kellett nekem vasárnap és hétfőn zokniban grasszálnom, ha nem a cipőt vettem fel.
Nem állítom, hogy beledöglöttem, hisz apró kellemetlenség, viszont ez maguk előtt, kb. tíz-tizenöt éve, nem állt fenn.

Beültünk Milán autójába és elindultunk, hogy bevonuljak.

(folyt. köv.)

Blog: 003 - Felvételt nyertem!

"Bármit fogok írni, később még bele fogok javítani vagy betoldok viccesnek szánt részleteket, stb."

...és míg először azon agyaltam, hogy nehogy holmi kis szaros pánikroham miatt távozzak a melóból, mert az ciki, utóbb azért kezdtem szorítani - zabszem sem - hogy inkább a pánikroham, mint valami rosszabb.
Elég hosszúnak tűnt a várakozás. Közben láttam az idős embereket félkörben, akik közül egyik-másik még vígan ugrálhatott a barikádokon kis pisiként 56-ban, most törékenyen feküdtek, látszatra kényelmetlen pózokban próbálva megmaradni a tologatós kórházi ágyakon.
A fal mellett ültem és meresztgettem a szemeimet, hátha látok valakit, aki papírral közelít felém, széles mosollyal.
A széles mosoly jelenti, ha nincs nagy baj.
A kis mosoly a nagy baj.
Olyan, hogy nincs baj, olyan nincs.

Szemben feküdt Iván bácsi (neve megváltoztatva, bár, azt hiszem, teljesen mindegy), aki korban öreg volt, szórakozási lehetőségekben viszont erősen korlátolt, ha az ágy oldalán felhúzott korlátot tekintjük, amúgy korlátozottnak írhatom. Egyetlen szórakozása mostanra a beszúrt kanül módszeres eltávolítása maradt számára, és, hogy hazamenjen. Az előbbihez elég ereje volt, az utóbbihoz szemernyi sem. Bár rossz a szemem, azért elég közel ültem - mondtam, hogy mennyire zsúfolt néha egy sürgősségi osztály és most még csak nem is éreztem ezt - ,hogy lássam, ahogy a ráncos kezek nem túl ügyesen eltávolítják a kötést és tűt. Némi vér és folyadék csöpögött a padlóra.
Rajtam kívül egy harmincas barna hölgy is észrevette. Együtt mentünk szólni a nővéreknek - a pultnál legközelebb természetesen a nem túl kedves tartózkodott - az öreg magánakciójáról.
A nővér arca beszédes volt, az ajka néma maradt, és elindult, hogy Iván bácsit kezelje.

Kiderült, Iván bácsi harmadszor szabadult meg a függeléktől. Nem kapott új szurit, csak egy műanyag poharat, hogy abból kortyolgasson vizet.
Mikor elfogyott a viz - egy része a nyakán folyt végig - nem bírtam nézni, hogy újra és újra felemeli az üres poharat és ivást mímel. Felálltam és hozzá léptem. Amikor fölé hajoltam, gondolom azt hitte, hogy helyi napfogyatkozás jött létre. A pohárért nyúltam, amit hirtelen görcsösen megmarkolt Iván bácsi. Ettől a szorítástól még el tudtam volna tőle venni, csak félő volt, hogy közben tönkremegy a pohár.
- Hozzak egy kis vizet?
- értelmetlen hörgés, de a kéz még szorítja a poharat.
- Azt kérdezem, hozzak e egy kis vizet a poharában?
Iván bácsi szeme hirtelen kitisztult, felém tolta a poharat és kierőltetett magából egy legyen szívest.
A poharat óvatosan fogtam meg, mert közelről látszott némi vér is az egyik oldalán - a pohár szája kör alakú, ezért egyetlen, egybe függő oldala van... A pohár szája szélén, helyesen.

Iván bácsi megkapta a vizet és elkortyolta. Közben befutott kisebbik öcsém és Miló barátom, mert egyiknek "félig" jeleztem, hogy gáz van, a másikat meg utánam küldték melóból, hátha gáz van.
Pár perce dumálhattunk - főleg ilyenkor eleresztett bárgyú, morbid poénokkal megtűzdelve, plusz nők, mikor végre jött a nyugtató néni, aki egyszerű matekkal hozta rám a frászt:
- Önnek húszezres fehérvérsejtszám helyett az értéke százezer. Ezt kell...
A folytatás nem nagyon hallottam, nem nagyon emlékszem. Nagyon elúsztak a gondolataim. Sosem voltam jól matekból, de általában tudom mi a különbség, ha húszezer a fizetésem vagy száz. Kurva nagy eltérés, ami csokiban, képregényben és jobb esetben, befizetett csekkben mérhető.
A másik, hogy nagy filmfogyasztóként láttam pár filmet, amelyben nem gyilkolásznak embereket, hanem kórházba visznek, ott mondanak nekik valamit bizonyos magas fehérvérsejt számról és a szereplő a vége főcím előtt, drámai zenére, elhunynak.
Mint később kiderült, a húszezer is eleve egy magas szám, de mivel nem vettem magnóra a pontos beszélgetést - pedig lehet, dokumentálnom kellett volna - így maradt meg a rövidtávú emlékezetemben.
Visszaroskadtam a székbe, a fiúk maguk elé bámultak. Arcuk beszédesnek tűnt:
Stefi a legközelebbi meccsre gondolt, amikor majd gólt rúg, és egy rajongója, aki persze nő, beront mérkőzés után az öltözőbe és megerőszakolja.
Miló a holnapi boltnyitásra gondolt, hogy majd bejön a boltba Jennifer Love Hewitt és megerőszakolja.
De lehet, hogy teljesen másra gondoltak, hiszen nem voltak túl beszédesek.

Hajnalban érkeztünk, fény kevés, kocsi sehol. Aki nem szokott hozzá, annak elég félelmetes a kihalt mini-világ.

A nyugis doki néni azonnal átirányított a László kórházba. Ez is intő jel.
- Ne várja meg a hétfőt, mert eltökölhetnek a felvétellel. Még most este átvihetjük, ha akarja, mentővel...
- Megoldjuk, köszönöm.
Milán és a doki megbeszélték a részleteket, hogyan tovább a másik helyszínre. Én megkaptam a jelentést, melybe bele sem mertem akkor olvasni, tartva tőle, hogy rossz hírt kapok.
Pedig már kaptam.
Azon tűnődtem, ennyi fehérvérsejt számít már annyit, hogy ha megszúrom az ujjam, akkor piros helyett fehér, tejszerű folyadék csöpögjön ki belőlem?
Jó, hát az ember nem mindig reális.

Némi közjáték után szerencsésen megérkeztünk. Semmi extra, csak összevonták az Isti és a Laci kórházat vagy mi - talán összetolták őket, mint a Legényanyában a kocsmát? - és nem találtuk elsőre a megfelelő bejáratot, utána meg mérföldnyire parkoltunk le, mert azt hittük közel van az elsőre nem talált bejárat, pedig nem.
Látszott, hogy a betegfelvételnél örülnek nekünk. Már csak a zene és a virágeső hiányzott. Meg két cuppanós puszi az orcámra. (Mondjuk, ahogy kinézek, én sem lennék kíváncsi magamra hajnali fél kettőkor, mert közben így eltelt az idő!)

- Rendben! 11-es épület, 3 emelet. Várni fogják.
- Melyik a 11-es? (Stefi hátulról, halkan jegyzi meg, mint focista: - Az a büntető rúgás... kapura...)
- Az a nagy épület - mutatja a hölgy miután kijött velem a felvevő épület elé - ahol körben égnek a lámpák.
Valamit láttam belőle a sötétben.
Hülye gyerekes poénokon nevetgélve igyekeztünk férfiasan kemények lenni. Én legalábbis. Stefi ideges volt, Miló arcáról meg szokás szerint nehéz volt bármit leolvasni. Talán némi Jennifer Love...

Már a célnál voltam. Itt fogják majd azt mondani:
- Tamás, maga idióta, összezabált két nap alatt egy nagy fazék tejszínes tengeri herkentyű levest és csodálkozik, ha kicsit leverte a víz?
- Csak a felét ettem meg... nem egy nagy fazékkal...

De olyasmit mondtak, amitől elsőre ambivalens érzéseim lettek, pedig már sejtettem mire számítsak, ezért egyszerre éreztem, hogy összeszarom magam és, hogy egy zabszem sem... elég ambivalens.

A dokinénit itt szimplán szemüveges dokinéniként bírtam megjegyezni. Nagyon aranyos volt és ha nem azért vagyok itt, amiért, akkor biztos előveszem a sosem működő charme-omat és elkezdem a Tamás féle, semmire való csajozós dumáimat.
Ja, nem, azt bármitől függetlenül elő szoktam venni.

A fiúk kicsit letámaszkodtak a falnál, az egyik nővérke vérnyomást vett, beszélgetett velem, a doki néni a jelentést olvasgatta. Háttal ültem, nem láttam, csóválja e a fejét.
- Tamás, a súlya?
- Hát, nem nagyon mérem, de olyan százharminc. (Mióta leadtam tizet száznegyvenről, azóta egy deka sem akar több letakarodni rólam.)
- Majd megmérjük. Tamás, a magassága?
- Régen magas voltam, vagy száznyolcvan... - hat voltam régen, de gy ideje lefelé kerekítek - öt, de mostanra, szerintem kicsit összébb mentem, olyan száznyolcvankettő körül.
- Majd megmérjük. Tamás, rendben van a hallása?
- Tessék? - nem lehetett kihagyni!
Itt megtört a jég, ők a srácokkal együtt elnevetgélték magukat én meg elnevetgéltem magamat, miközben egy zabszem sem.

Később a szemüveges dokinéni ült elém és viszonylag hosszan beszélgetett velem arról, hogy tulajdonképpen most mit is kell tudnom, éreznem és remélnem.
Jól esett és kicsit segített is, ám nem felejthettem el, hogy egy olyan folyosó ülök, ahol a fal mellett infúziós állványok sorakoztak a szoba ajtókon pedig egy kialakított rekeszben tucatnyi használat előtti papírmaszk torlódott egymásra heringként.
Bárhol vagyok is most, az nekem szar lesz, vagy így, vagy úgy.
Szemüveges dokinéni meg pont arról akart meggyőzni, a két nővérkével együtt, hogy jelen helyzetemben, egész Magyarországot beszámítva, a legjobb helyen vagyok.
Gondoltam, nyerek magamnak még némi extra szabadságot, hiszen akkor még senki sem tudta, mennyi ideig fogok itt leledzeni, ezért elkéredzkedtem haza.

- Nem tudják a fiúk behozni a szükséges holmikat önnek?
(Nincs az az isten, hogy ezek otthon megigyák a Rosé-mat, meg feltúrják a pornó lapjaimat, amíg én itt fekszem egyedül a sötétben - gondoltam.)
- Sajnos nem együtt lakunk, illetve, nem sajnos, de nem tudják, mit merre keressenek. Ezért kellene nekem is mennem. (Biztos, hogy hazamegyek! Biztos, hogy hat lóval sem...! )
- Rendben, de reggel hat előtt érjenek vissza, hogy fel tudjam venni... illetve felvettem, tehát itt kellene lennie. Nem eltűnni!
- Azt hiszem ettől nem kell félni. Túl akarok lenni ezen. Jövünk vissza. Kb. másfél óra.
Óvatos becslés volt, mert eleve egy kilométerre parkoltunk le és, hát ne szépítsük, én nem vagyok már táncos léptű, inkább amolyan cammogós.

Míg a kocsiba értünk, már fejben pakoltam egy tecsós táskába, ami hatalmas és átkoztam a köcsög KDNP-t, amiért nem tudok hajnali fél háromkor beugrani egy szupermarketbe, hogy gumipapucsot vegyek magamnak, hiszen otthon sosem használtam ilyesmit.
Ezúton is üzenem önöknek, kedves KDNP, hogy baszódjanak meg, mert ha az embernek hajnalban kórházba kell vonulnia és sürgősen venne pár holmit odabentre - soroljam, Semjén, vagy kitalálod? - nem tudja megtenni, csak másnap, a család egy másik tagja!
Milán: - Hová?
- Haza!

Kellett egy kis "otthoni levegő", bár tudtam, annyit nem tudok beszívni egyszerre, ami bent tartva elég lesz új állomáshelyemen. Aztán kiderült, hogy majdnem mégis és rekorder is vagyok.

folyt. köv.