012 - Mellékesen

Nem is gondolná az ember, hogy bizonyos gyógykészítmények fogyasztásától mennyi különféle és egyben további nyomorod lehet.
Vannak olyan humoreszkek is, amik a témával foglalkoznak, ezért nem írok semmi olyasmit, aminek létezésével ne lennél tisztában, de ha már ez az én blogom és van saját tapasztalatom, leírom, te mag majd eldöntöd, olvasod-e. Hidd el, ez sem rosszabb, mint amikor egy stream csatornán nézed az ostoba csajt, aki pofákat vág, fikázza a nézőit, akik véleményezik és a mellét sem mutatja meg. (Pedig mi másra lenne jó ez a videós marhaság???)

Szóval, mikor kiderült, hogy a life-lutrin milyen jól jártam, felírtak rá egy tablettát, hogy a véremben pezsgő örömmámort kordában tartsuk. Az első gyógyszerem pedig vala a Glivec400, majd +200, hogy legyen a testben dzsembori. Igen ám, de hamar kiderült, hogy az apró szemekbe rejtett egyfajta kemoterápia - mert nevezhetjük, ugye, annak is - sikeresen hozott magával mindjárt három kellemetlen barátot, akiket az ajtóból már nem zavarsz haza, ha ott van, viszont nem is szívesen mutatod be közeli barátaidnak, hagyva, hogy ellegyenek maguknak a sarokban.
Szóval, szedem a gyógyszerem és hozzászokom, hogy van néha izomfájdalom - hiába röhögsz, nekem is van olyan - van hányinger, és a görcsök. Ezek felváltva szórakoztatnak engem, néha akár egyszerre is.
Mindhárom elmúlik egy idő után és nem is állítom, hogy végtelenül kellemetlenek lennének. Megszokod.

De közben lejárt az eszméletlen drága gyógyszerem licenc díja és végre felírhatnak nekem egy sokkal olcsóbb variációt.
A második fajta tabi pedig hozott magával egy másik apró problémát: könyökhajlat fájdalom. Kívül-belül.
Ezt sem nagyon élvezi az ember és viszonylag sokat is van jelen a kis mókás, viszont, öröm is akadt, mert szinte kiváltotta a korábbi három másik mellékhatást.

Közben persze telik az idő és az ember kap egy harmadik féle gyógymódot, ami viszont meg, legalábbis úgy tűnik, a térdeket vette célba. Az előző problémák, hess a picsába, most meg nehezemre esik lépcsőn haladni, mert magában a térden belül fájdalom és bizonytalanság tanyázik. Bizonytalanság, hogy lábon maradjak.
Ez mondjuk mindjárt szarabb, mint bármi eddig, hiszen vendéglátósként a lábadból élsz.

Szerencséd van, ha a munkahelyeden segítenek, hogy a lépcsővel ne kelljen sokat számolnod. Azt hittem nekem is szerencsém lesz, de valamiért apám úgy gondolja, hogy okosabb az orvosoknál és ha naponta csak egy szelet hússal kevesebbet eszem - demagóg egy gyökér duma ez, de ez a barom tényleg hisz benn, hiszen nem mondaná minden ismerősének, aki betéved hozzá, tényleg nem értem, hogy ez az ember mit képzel magáról - akkor lefogyok és a térdem is rendbe jön.
Az nem számít, hogy az állapotommal sincs tisztában. Az sem számít, hogy amikor beleegyeztem, hogy átjövök ide dolgozni, megoldást találunk, hogy ne kelljen lépcsőznöm. Az sem számít, hogy fájdalomcsillapítóval dolgozom végig a napot, mert...
 ...ha csak naponta egy szelettel kevesebb húst eszem - miért nem mondjuk csokit, ami tényleg kevésbé fontos a szervezetnek? - akkor majd jó lesz biztos a térdem és nagyon tudok majd szaladgálni, fel és alá.
Aztán persze azzal sincs tisztában, hogy a lábizmom a harmadik tabletta szedését követően némi sorvadást mutatott fel és, hogy szalagoznom is kellett, mert valamiért mindkét lábam egyszerre gondolta úgy, hogy hagyjuk már a fenébe a megmozgatásomat. Csakhogy, anélkül meg nem tudok dolgozni.

Most harmadik napja nem vettem be fájdalomcsillapítót és elég bizonytalanul lépegetek az utamon. Tényleg neki kellene feküdnöm a témának, mert nem kívánom felnőtt életem nagy részét - már ha az maradt még vissza - ücsörgéssel tölteni.
Jaj, pedig szedegetem a vitaminokat is, meg most már beveszek egy kéket a prosztatámra is, mert éjjel háromszor is fel kell kelnem pisálni...
...és négyszer inni.
Talán abból kéne engedni.
Vagy simán behugyozni...

De mindegy is, mert közben apámmal végleg összerúgtam a port, hiszen ezer ígéretéből csak a követeléseit tudta érdemben valóra váltani és a birka türelmem elfogyán, rájöttem, életünknek külön utakon kell folytatódnia.
Jó lesz az úgy!

(Merthogy, korábban még miután kiírtam magamból, hogy tele vele a tököm - a prosztatám biztos erre akart rámutatni - még visszamentem hozzá, hogy ne hagyjam a kollégáimat cserben, de már kiégett belőlem minden bizonyítási vágy.
Aztán pár hete fogtam magam és kisétáltam az étteremből és ha rajtam múlik, a vesztes életéből is, hogy a saját vesztes életemre koncentráljak.
Van nekem saját szarom, nehogy már másét egyem...!)

"Az apám egy facco!" című önéletrajzi regényem utógondozáson vesz részt, hamarosan kiadásra kerül."

011 - Nem kell nekem ez a szar!

Most nem a betegségemről beszélek, hiszen azt nem választhattuk meg, nem igaz? Mégis, úgy vélem, amit leírok, az közvetve felelős a betegségemért.
Egyszerűen elegem lett a munkahelyemből. Apám volt a főnököm. De ne egy olyan üzleti kapcsolatot képzelj el, hogy apa tehetős, megad mindent a gyereknek és felkészíti a jövőre, stb.
Nem.
Apám pont olyan gyökér főnök, akinek egy perc után fordítasz hátat, mivel azt hiszi, ő szarta a spanyol viaszt - mi lehet annak a jelenlegi megfelelője, mondjuk a nanorobot??? - és csak ő dolgozik, egyedül, te pedig szart sem csinálsz.
Hát, hallgattam ezt egy ideig és úgy vélem, tartogassa ezt a telibe-baszott találja ki kinek.

Amikor megint mellé mentem dolgozni, ő hívott oda, hogy segítsek neki, mert egyedül nem bírja. Ez rendben is volna. Sosem gondoltam, hogy egyenrangú félként tekintene bárkire magán kívül, de azért, van egy pont, amikor a csicskáztatással és szarpakolással az ember betelik.
Valójában már első alkalommal, amikor szarul viselkedett velem - mint főnök és nem mint egy gyerek apja - telibe kellett volna vernem a pofáját, mert ki merem jelenteni, hogy állapotomnak ő is a "rákfenéje" és akkor stílusosan fogalmaztam.

Az sem ma volt.
A Patkó Bandi nevű pizzériába mentem dolgozni a keze alá.
Több vendégről mondott ezt-azt és nekem elsőre meg kellett volna azt jegyeznem. Nem ment.
Misinek például nem kellett volna számolnom a fröccshöz a szódát. Megtettem, számoltam. Bocsi, Misi, de még ma is úgy gondolom, hogy a normális út az lett volna, ha nem apámnak sírsz, hanem nekem szólsz először. Egyszerűen nem is emlékeztem. De most komolyan, valami 10 forintos tételről beszélünk. Talán ez volt az oka, hogy a következő 15 évben nem tudtam teljesen megkedvelni Misit, a törzsvendéget... Pedig, volt rá példa, hogy a "szarból" vakartam ki.
Misi természetesen, mivel TÖRZSvendég volt, azonnal ment sírni apámnak, hogy én - sejtésem szerint ezt mondhatta - "átbasztam" mikor neki számoltam.
Na, most apám, aki meg van önön nagyszerűségéről győződve, felelősségre vont ezért, egyenesen a pultban, egyenesen a vendégek előtt, és olyan stílusban, vehemenciával, hogy tiszta olyan érzésem volt, nem elszámoltam véletlenül egy kisebb összeget, hanem Misi vagyonára fült a fogam.
Nos, a lebaszásom abban csúcsosodott ki, hogy apám pofán öntött egy akkor készített fröccsel - szerintem én csináltam valamelyik vendégnek, de részletkérdés - ami teli baszta az arcom és a gravitációnak megfelelően a padlóig folyt.
Ritkán érzi annyira megszégyenítve ember magát, mint én akkor. De fiatal voltam és szerettem az apámat.
Pedig úgy vélem, akkor kellett volna úgy telibe vernem a fejét, hogy egy életre megtanulja a fontossági sorrendet: van a család és vannak a többiek...

Szóval, mikor kiderül, hogy leukémiás vagyok, többen javasolták, köztük az orvosom, hogy erősen kerüljem a stresszes dolgokat.
Kevés stresszesebb dolog van, mint apámnál, apám keze alatt dolgozni.
Magam sem tudom, miért mentem bele, hogy átmenjek a Stefano étterembe, de azt hiszem, nem kellett volna.
Volt benne némi gyermeki jó szándékú érzés, hogy segítek ezzel neki és miért ne tenném, ha már a fia vagyok.
Másrészt, anyám meghalt, csak apám maradt, mint felmenő, fiatalabb nem lesz, így, ha szeretnék vele időt eltölteni, annak legkönnyebb módja, hogy mellette dolgozom.
De...
De azért álljon már meg a menet.

A munkába legyen már minimális örömöm.
Ha bemegyek, reggel kilencre, délután négyig meg sem állok, csak szarakodom, húzom az igát, stb.
Nem kell az elismerés.
Nem kell engem dicsérgetni.
Leszarom.
Amit tudok, csinálom.
De azért, hogy állandóan azt hallgassam, hogy mennyire szar vagyok, a munkám semmit nem ér, stb. úgy érzem, ezt hallgassa a kurva anyja.
Ezért engem nem kell odahívni.
Ha képtelen emberként viselkedni velem, akkor hagyjuk egymást békében.
Aztán van egy határ, amit úgy érzem, elég lassan, de végül sikerült elérnie.
Ha meghallom a szájából, hogy "Bocsájtsál meg!" már tudom, hogy vagy hazudni fog, vagy egy olyan demagóg, önimádó duma vár rám, hogy rendesen, hányingert kapok.

Köszönöm, de nem vagyok abban az egészségi állapotban, hogy ezt el bírjam és akarjam viselni.
Ma odabasztam a brifkót.
Öcsém is megtette korábban, nálam is betelt a pohár.
Apám, biztos vagyok benne, minden egyes dühkitörését igaznak véli.
Csak ez a fajta energiavámpír-izmus nekem már fizikailag fáj.
Nem kell ez nekem!
Emészd magad a szarul meghozott döntéseid miatt, ne az én lelkemet zabáld fel.
Azt hiszed, főnyeremény nálad és veled - jaj, nem is veled, mert azt kikéred magadnak, hanem melletted/alattad dolgozni?
Nem az.
Egész nap hallgatni a pocskondiázást?
Nem az.
Fogsz változni öregségedre?
Nem fogsz.
Nem vagyok már tizenhat. Rég nem vagyok huszonhárom.
Negyvenes férfi vagyok. Ha úgy véled, nekem az az életem, hogy a kezed alatt a szart egyem, akkor szerintem gondold újra és szopjad, egyed egyedül.
Mert veled együtt, rendben, eszem.
De így, hogy nekem csak úgy érzem, csak azt hagyod, hogy szopjam, te meg közben a tarkómon gázolsz, inkább nem kérem.
Te is egyszer élsz, én is egyszer élek!
Amikor szaladt a szekered, voltak üzleteid, jó bevételek, meg pénz, amit elbaszhattál, soha nem mondtad, hogy: - Gyere fiam, elkurvázzuk, elbasszuk! Soha nem mondtad, hogy üljünk le, igyunk egyet, a fiam vagy, ismerjük meg egymást. Mi, egymást. Se miegymást.
De most, hogy nem jött be az élet, meg szarul vagy, fáj mindened és szarul esik, hogy nincsenek a kölykeid melletted, én hallom a panaszaidat?
Igen, én, aki a kölyköd vagyok és igyekeztem melletted lenni és csinálni.
Ja, a hála, hogy szar vagyok?
Akkor keresd azokat a kölykeidet, akik még csak nem is akarnak veled együtt dolgozni.
Mert ők az isteneid?
Aha, akkor tudod mit?
Dolgozzon veled valaki más, hátha úgy emberszámba veszel, ha nem vagyok a közeledben.
Szevasz, te fasz!
Lettél volna inkább az apám!

Remélem, ha kiírom magamból, akkor a bennem felgyülemlő betegség is kicsit kicsorog.
Egy biztos, nekem nincs pénzem pszichológusra, nekem ki kell magamból írni!
Te meg elolvashatod, hogy rajtam keresztül tanulj.
Tanulj meg végre apa lenni, ne egy önelégült fasz.

Blog: 010 - Azok a napok

A nőknek vannak az "azok" a napjaik. Nem kell részleteznem.
Nekem is vannak, csak vér nélkül.
Életem ezen szakaszában kitapasztaltam, hogy bizony, nekem is vannak vissza-visszatérő fájdalmaim.
Mindjárt három apróság, amely külön-külön nem is olyan zavaró, de együtt azért igen kellemetlen.

Görcsök:
- Annak ellenére, hogy szedem a gyógyszereimet előfordulnak bajok. Világ életemben görcsölős voltam, ezért mostanra nem lepődöm meg, ha hidegben, vagy hirtelen kényelmetlen mozdulattól begörcsölök. Azonban van ez az állapotomhoz köthető görcs, amit nem tudom, hogy a betegségem melyik szegmense vált ki - lehet, hogy mélyebbre kellene ásnom, csak, hogy hasonszőrű társaim is tanuljanak megfigyeléseimből - mert lehet, hogy csak rossz DNS öröklés, de lehet, hogy már gyerekkoromban jelezte volna előre, hogy hajlamos vagyok e betegségre.

Ízületi fájdalmak, csontfájdalmak:
- Igen, néha fájnak belül a kis testrészeim. Egészen jól elvan ezzel az ember, mert azért nem egy lyukas fog, ami egyenesen az őrületbe hajszol. Viszont ettől még kellemetlen, ha éppen emelsz valamit, vagy pakolsz, fogsz, stb. Ilyenkor belenyilall és te majdnem eldobod, ami nálad van.

Hányinger:
- Ez is inkább csak egy apró kellemetlenség. Egyszerűen krákogsz egyet és mész tovább. Ez amúgy olyan kamu hányinger - mert eddig, ha jól emlékszem, nem hánytam tőle, csak érzed, hogy ingerkedik veled.

Azután amikor ezek egyszerre támadnak, na az tényleg nem a legjobb.
Legutóbb hajnalban ébredtem arra, hogy a bal lábam begörcsöl. Ami zavaró volt, hogy ki kellett nyújtanom, miközben rám jött egy masszív és gyors hasmenés.
Amint le akartam ülni, azonnal összesz*rtam magam a fájdalomtól, pedig csak f*snom kellett...
Végül, egy lehetetlen pózban, állva kényszerültem megszabadulni attól, ami már nem akart testem foglya lenni. Nem akarod tudni. Életem filmjében nem forgatnák le ezt a jelenetet.
Végül megoldottam.
De nem szívesen.