Blog - 008 - Végtelen vasárnap

Miután az egész hajnalt végig - mi az, amikor alvás helyett csak bámulod a szemhéjad belsejét és próbálod elhagyni a valóság földjét, hogy áttakarodj álomland-be? - nem aludtam és a vasárnap reggeli takarítást pedig a szívemre vettem, volt egy egész napom rá, hogy olyasmin keseregjek, amiről semmit nem tudok.
Korábban céloztam rá, hogy gyakorlatilag csak két számot közöltek velem és én abból már le is szűrtem, hogy lefőtt a kávém és az új King könyvet nem fogom végigolvasni: 20.000 kontra 100.000.
Ma sem tudom, hogy ez pontos adat volt e vagy csak szemléltetése valaminek, hogy halvány fogalmam róla, mi az, ami miatt hajnali beutalót kaptam.
Valójában a vasárnapom azzal töltöttem, hogy vagy balról jobbra fordultam a surrogó lepedőn vagy jobbról balra. A gondolataim persze közben cikáztak, sokkal gyorsabban, mint ahogy átfordultam az ágyon. Azután, mire első infúziómat megkaptam és csepegni kezdett, el-elbóbiskoltam.
Ez olyan pszichológiai izé. Hogy elalszol és ezzel elmenekülsz a valóság elől. Aztán, ha a valóság sokkal jobban nehezedik a melledre, mint képzeled, (képzavar a valóságot képzelni?) felriadsz a szendergésből.
Azt hittem, egész napom úgy fog eltelni, hogy sajnáltatom magam, közben a könny szivárog a szemem sarkából és fogalmazom a búcsú beszédemet, ami persze olyan nyálas és szentimentális, hogy aki majd felolvassa a megfelelő helyen, hogy emlékeztesse a megjelenteket rám, elsírja magát. Sőt,még az is, aki csak elsétál a ravatal előtt. Két nap múlva.
Azt hiszem, ilyen baromságok is megfordultak a fejemben.
Miért is ne? Nem ez a normális?

Ha nem tudsz elmenekülni az álomvilágodba valami probléma elől, akkor, ha bizonytalan vagy, elképzeled a megoldást, elképzeled amit szeretnél.
Jelen esetben elképzelem, hogy volt értelme élnem, nem tűnök el nyom nélkül.
Mindezt úgy, hogy életemben nem tettem semmi említésre méltót, nem sikerült megtalálnom a megfelelő társat magam mellé, nem vagyok maradéktalanul elégedett az életemmel és soha, semmiben nem volt sikerem.
Csoda, ha a fantáziavilágba menekülök?
És megint eljutottam oda, hogy akkor aludnom kell, mert hol van a legfantáziább fantáziaország, ha nem álomföldjén?
Álmodban bármi lehetsz!

Lehetsz szuperhős, aki megment egy csapat kismacskát az égő iskolából és leszedi a fáról a gyereket. Vagy fordítva.
Álmodban te vagy az, akit hangosan körülrajonganak egy stadionban, miközben te énekled a himnuszt, sokkal hosszabb változatban, mint a korábban elhíresült Király Lindás intró.
Álmodban te vagy az a férfi, akinek nem jelent gondot kielégítenie partnerét, anélkül, hogy előtte elhangoznék, hogy "Fáj a fejem!"
Meg ilyen botorságok.
Mert az álmok erről szólnak. A varázslatról és a mindennapokról, amelyek összefonódnak egy masszává, amelyet néha meg sem értünk egészen.

Álmodban például lehetsz a világ legegészségesebb embere is, akinek lefekvés előtt nem kell vizelnie, mert reggelig tart a hólyag, akinek megvan mind a harminckét foga, sőt, mosolygás közben még több is, akinek a bokája sem vastagodott meg negyven éves korára és a tokája sem, nem úgy mint nekem...

Persze, hogy aludni akartam. Ha már úgy sem tudok meg semmi lényegeset a hét utolsó napján - gyakorlatilag 24 órás tudatlansági tisztítótűzre kárhoztatva - akkor inkább becsukom a szemem és magamra húzom a tagadás egyik legpasszívabb formáját: alszom.

Mellettem két ággyal egy úr igazán nem zavart. Alig volt hangosabb, mint a szívverésem. Gyakorlatilag az étkezésekre és az infúziók cseréjére ébredtem fel.
És milyen jól esett a pihenés.

Egészen estig, amikor már akkor sem tudtam volna elaludni, ha fejbe vágnak egy lapáttal. A vasárnap estém és éjszakám így abból állt, hogy hallgassam a csöndet - lehet olyat - és elkalandozzam a korábban már rám nehezedő kérdések labirintusában.
Kellett volna kérnem egy enyhe altatót...

A szombati és a vasárnapi ébren maradós éjszakám között annyi volt a különbség, hogy a vasárnapi kétszer olyan hosszú volt. Mivel nem hajnali négykor érkeztem az ágyba, mint korábban, hanem eleve benne voltam.
Amennyire emlékszem, egyszer még fel is öltöztem, hogy sétáljak egyet a kihalt folyosókon, előtérben. Nem mentem túl messzire, de azért szívtam némi friss levegőt a várakozó előtérben, kikönyökölve az ablakon.

Bámultam a város felé - bár, az ablakból inkább a kórház területét lehetett belátni - és arra gondoltam, hogy milyen más volt egy vasárnap éjszakám, amikor még nem is sejtettem, hogy valami olyasmit hordozok magamban, aminek létezését eddig síros, patetikus filmekből ismerhettem.

Ja nem, hazudok.
Akkor már sejtettem éppen csak nem tudtam.

Mikor visszacsoszogtam a szobámba, próbáltam olvasással eltolni a figyelmemet más irányba az aktuális bajaimról. Nem sikerült. Végül meguntam és úgy csináltam, mint aki bír aludni. Becsuktam a szemem és elképzeltem, hogy otthon vagyok, biztonságban.

Néha talán el is aludtam kicsit...

Blog - 007 - Első reggel

Nem állíthatom, hogy miután Stefi és Milán otthagyott - ne érezd úgy, hogy elárultak, Tamás, csupán pihenésre volt szükségük - boldog voltam. Sőt, megkockáztatom, hogy azt kívántam, bárcsak én lennék az, aki kisétál az épületből és bárki más marad helyettem az osztályon.
A szexi doktornéni - a szemüvege ellenére persze - nem fogta kezemet reggelig, mint eredetileg képzeltem, ennek ellenére, nem izgattam magamat különösebben az egészen, csupán nem tudtam elaludni. Rendesen.

Más körülmények között az ember estéje, éjszakája így néz ki: lefekszik, elalszik, reggel ébred. Szerencsésebbek szexelnek. Még szerencsésebbek partnerrel teszik ezt.

Az én éjszakám ezzel szemben:
Lefekszik a kórházi ágyra - vajon mitől ropog az a kurva lepedő??? - csukott szemmel felnéz a mennyezettre és végig gondolja az életének fontosabb pillanatait. Férfi vagyok, ezért érzem úgy, hogy teljesen normális, hogy főleg az életem szexuális része az, ami megmozgatta emlékezetem.
Szerintem, hasonló esetben teljesen normális lenne, hogy az ember azon kesereg, hogy kiket kapott meg, kiknek adta oda magát és kiket nem fog sosem megkapni.
Ez azonban hülyeség!
A nők ennél komplexebben gondolkoznak.
Férfiként le sem tudom írni, mi minden jutna eszetekbe.
Pasiként azonban, miközben a szoba másik lakójának légzésére hangoltam a sajátomat, csak arra tudtam gondolni, hogy...
...el kell aludnod, ember!!!
Majd reggel ráérsz azon agyalni, hogy az Isten kontra valóság játék lutri húzásán mennyire nem a te számaid voltak a nyerőek!

Éreztem a festék szagát, amellyel kifestették a kórtermet. Valahol az épületben valaki használta a mellékhelységet. (Sosem tudom, hogy helyes leírni a vécé szót, ezért többnyire a mellékhelység szót használom...) Papucs surrogását hallom, de egy emelettel lejjebb. Egy nővér, nem a mi osztályunkon, lapozott a könyvében.

Közben hol a mennyezetet bámultam, hol becsuktam a szemem és nem éreztem a különbséget. Annyira mindegy volt. Tamás voltam, a hitetlen, vallás nélkül, mégis, hittel
"Nem lehetsz rákos! Felejtsd el, ember! Rákosok mindig mások szoktak lenni..., nem te!"

A valóság pedig az, hogy az ember hajnali négykor befekszik egy ropogó lepedőre és ezer kérdése van és mire feljön a nap - ami ebben az esetben olyan, mintha, másodpercek teltek volna el - csak egyetlen egy marad: Meg fogok halni???

A kórterem ajtaja hirtelen vágódott ki és beözönlött rajta két egész takarítónő. Voltam már kórházban és megszoktam, hogy amikor még az ébrenlét előtt, a kába "ember vagyok, csak még nem állt össze a kép" mezsgyéjén kinyílik az ajtó, kicsiny országunkban az esetünket kapó orvos áll az ágyunk mellé és fél tucat medikus/ka, hogy tanuljon abból, ami miatt mi ott vagyunk és kérdések ezreit tennénk fel.

Most még nem ez történt.
Egyszerűen ezen az osztályon, ilyen korán volt a takarítás ideje.
Véres szemekkel bámultam magam elé - költői túlzás - amikor aznap reggel máris megkaptam az első parancsot: Legyen szíves fiatalember a táskáját felvenni a padlóról, hogy felmoshassunk!

Volt bennem némi dac, hogy a néni arcába vágjam: - Kérem! Én gyakorlatilag haldoklani vagyok itt! Nehogy már még dolgoztasson!!! Vegye fel a kurva táskámat és mosson fel alatta és utána tegye vissza!

A valóság sokkal profánabb volt.
Fogtam a tényleg eléggé gány táskát és felemeltem a két lábszáram közé az ágyra, hogy jelenlétemmel minél kevesebb akadályt támasszak a takarítás elé. Mert nekik tényleg kötelező létrehozni a rendet, nekem azonban nem kell ott lennem, hiszen egészséges vagyok!

Azután enyhe hypo szag kíséretében távoztak és én kivártam, hogy megszáradjon a szürke linóleum, majd lázadozva visszatettem a táskámat az ágyam melletti éjjeliszekrény mellé. Na, nehogy már egy takarítónő mondja meg nekem, hogy reggel, csipás szemmel, mi az első feladatom. (...lázadt bennem a "férfi.")
Pedig pontosan így volt.
Gyakorlatilag a káráló takarítónő megtörte figyelmemet és elterelte a gondjaimról.

Összegezzünk:

Fehér vérsejt: Max!
Reggeli tutujgatás: Zero!

Hát, Tamás, bármit is képzeltél el azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes bánásmód egy haldoklóval szemben, kérlek, gondold újra!

És akkor éreztem először, hogy bár kellemetlen helyen töltöttem az éjszakát, attól még nem vagyok teljesen leírva!
Ha egy takarítónő csöpögő felmosófával a kezében utasításokat oszt nekünk, akkor nincs veszve semmi.
Felemeltem a táskát - tényleg cikisen szakadt egy darab, de apámtól kaptam, ezért úgy érzem, legalább két hónappal tovább fogom hordani, mint normális esetben tenném - és beemeltem a két lábszáram közé.

A reggeli vizitnek nyoma sem volt és, most, hogy jobban belegondolok, az első vizitemnek túl sok értelme nem is volt, hiszen vasárnap reggel ért a leukémiás osztályon és mint tudjuk, vasárnap még isten malmában sem őrölnek a kövek.
Első napomat azzal kezdem, hogy a kérdéseimre semmiféle választ nem fogok kapni? (Udvarias fiú vagyok ám, ezért nem várom el, hogy csak miattam elvégezzenek egy rakat vizsgálatot.)

24 óra kétségbeesett plafon bámulás.
Nem tudom, te mikor bámultál plafont, de a világ egyik legunalmasabb dolga.
Leszámítva a horgászatot. Lavórban.

Utóbb persze kiderült, hogy bármilyen faramuci volt is a helyzetem, a világ szerencsése vagyok!

(Most, hogy visszaolvasom ezt a bejegyzést, rá kell döbbennem, hogy egyszerűen semmi lényegeset nem írtam nektek!)

Pofán basznál, mi?
Nos, ha így van, akkor legalább tudod, mennyire hiábavalónak éreztem az első ébredésemet a kórházi osztályon.

Blog - 006 - A szerencsés, kiválasztott szuperhős

Olyan furák az emberek.
Amikor valakivel találkozom hosszú idő után és van rá mód, hogy pár percet tényleg beszélgessünk, akkor szeretem kicsit megdöbbenteni őket állapotommal és figyelni az arcukat.
Amikor csak a kötelező "Mizujs?" hangzik el, akkor viszont bele sem kezdek, mert nem akarom őket - ha kedvelnek vagy akár utálnak - lebegve hagyni egy fél információval. Nem.
Az kevés, hogy összeszaladunk és benyögöm: - Rákos vagyok! - azután mindenki megy a dolgára.
Az milyen kiábrándító már?
Hazamegy és továbbadja: - Képzeld, a pincér a Patkóból, rákos...
Ez olyan "kevés így".

Jobban szeretem, ha mondjuk ülnek, miközben benyögöm, mert érdekes nézni utána a teáscsészealj nagyságú szemeket, ahogyan feltekintenek rád, őszinte elképedéssel, az első másodpercekben. Persze, sokáig nem lehet húzni ezzel az ismerősöket, ezért viszonylag gyorsán hozzá szoktam tenni: - De nyugi, egyelőre szerencsés vagyok, van rá gyógyszerem!

Ilyenkor azért kicsit kiengednek.
De a reakcióból azért le lehet szűrni, ki kedveli az embert egy kicsit is. Vagy csupán úgy vagyunk dekódolva és génjeinkben összerakva, hogy ha ismerünk valakit, és az rossz hírt közöl, automatikusan ledermedünk?

A génekre is visszatérünk.

Szóval, miután szegényeket felhúztam a közlés hidegségével és gyorsaságával, besöpröm az érte járó jutalom-tekinteteket.
Majd már tovább lépve, mosolyogva nyugtatom meg őket, mintha egy rossz átverés lenne, hogy semmi baj. (Csak jelen esetben ez nem egy prank videó forgatás.)
Azután ha van rá mód, elviccelgetünk kicsit, felidézve, milyen gyorsan telik az idő és néhány közös emlék is előkerülhet. Ilyenkor a beszélgetés végére megnyugszanak és ne felejtsük, az első kérdésre is kaptak kimerítő választ... az "Mizujsra?"
Mert ha valakinek van rád tíz perce, azt ez tényleg érdekelte és megérdemelte, hogy megtudjon rólad kicsit többet. Aki meg csak szembejön és testtartásából is érzed, hogy suhanna tovább, annak miért is hoznád tudomására?
Valójában le sem szarja.
Most mondd, hogy nincs igazam!

Apropó, visszatérve a génekre.

Az enyémekben van némi mutáció. Vagy a kromoszómákban. A lényeg, hogy odabent, valahol nagyon mélyen bennem, ahol egy szikével és tamponálással és vágással, varrással az nem orvosolható. Nem így működik.

Egyszerűen mutáció történt bennem, aminek ez lett az eredménye.
Érted mire akarok kilyukadni?

Arra, hogy X-Men vagyok!
Mutáns!
Csak kurva szar a "képességem"!

Mert van Magneto, aki mutáns és mozgatja a fémet.
Xavier professzor irányítja az elmét és ami vele jár.
Kitty Pride átmegy a falon.
Fekete Tamás meg rákos.

Hát, baszd meg, ez a legszarabb mutáció, amit kívánhatok magamnak.
(Ez a kijelentés mondjuk azonnal megdől, amint kinyitok egy orvosi eseteket bemutató könyvet!)

Szóval, itt állok egy számomra hasznavehetetlen mutációval, amihez még megfelelő szuperhős ruha sem illik.
Vegyek fel egy felnőtt pelenkát és a mellemre tetováltassak egy rákot? Vagy homárt?
És mit is tudok ezzel a képességgel elérni?
Repülés?
Autók emelgetése? (Nem matchbox!)
Láthatatlanná válás?

Semmi ilyesmi.
Az egyetlen szuper képességem, hogy naponta lenyelek egy tablettát, aminek árából simán vacsorázhatnék akár a Gundel-ben is, igaz, egy személyes, sarokasztalnál.
Igen.
Egyelőre gyógyszerem olyan áron kerül szervezetembe, amit meg sem engedhetnék magamnak, ha erre a fajta rákra nem lenne betegtámogatás.

Az én hátam mögött ha megteszik, így súgnak össze az ismerősök, már, ha összesúgnak: - Nézd, szegény, rákos!
És nem ám úgy, hogy:
- Nézd csak! Ott jön a rák-ember! Vajon ma kit fog megmenteni?
Senkit, hisz nem a megfelelő mutációval rendelkezem!

Hát kösz!

Viszont, észrevettem, hogy a humorom mintha sokkal morbidabb lenne, mint korábban!
Ne mondd, hogy nincs rá okom!

Röhejes, hogy míg mások hasonló betegségbe napok alatt is belehalhatnak, én meg az a szerencsés vagyok, akinek erre van gyógyszere.
Meg ott van a humor abban is, amikor azt mondja valaki, miután felvilágosítottam állapotom milyenségéről, hogy: - Nagyon szerencsés vagy!
Mire, én, jó magyar pesszimista szokás szerint korrigálom: - A szerencsés nem akkor lennék, ha nem lettem volna rákos?
És ezzel visszakanyarodunk oda, hogy milyen vicces ilyenkor a megdöbbent arcokat nézni, hiszen a szerencse, mint kifejezés, ennyire ironikus is lehet.

A természet a legnagyobb poéngyáros, ha már itt tartunk.

Néha van időm elmerengeni rajta, hogy valójában tényleg szerencsésnek mondhatom magamat.
Számtalan történetet hallottam róla, hogy mások mennyire nem olyan szerencsések, mint én.

Ilyenkor úgy érzem, mintha egy kiválasztott lennék.
Egy szerencsés, kiválasztott szuperhős!

Csak még nem tudom, mire?

Blog: 005 - Az első éjszaka

Az első éjszaka egy sötét kórház, harmadik emeletén, ahol olyan beteg emberek igyekeznek választ kapni kérdéseikre, mint én is, - pl. olyanokra, mint: Miért pont velem történik ez? és társai - roppant lehangoló tud lenni. Az ember megérkezik vagy hajnali négy órakor, odakint még sötét van. A szobájában is, ahol valaki a fal melletti ágyon szuszog. Fáradt, reszelős szuszogás. Bágyadt és szomorú hang ez hajnalban, a sötétség közepén, amikor az ember a kérdéseivel van elfoglalva. Akár egy élvezhetetlen aláfestő zene, amelyikben a zongora és hegedű helyett inkább a számítógép effektusok motiválnak.
A cuccaimat igyekszem úgy letenni, hogy ne ébresszem fel a friss szobatársam. Idegen férfival utoljára a Honvédség alatt kényszerültem egy szobában aludni.
Nem rámolok ki mindent, mert a táska közel kétszer akkora, mint az éjjeli szekrényem, a fali szekrényt, meg miután kinyitottam, rá kellett döbbennem, hogy viccből helyezhették a szobába. Kb. 15-20 centiméter mélységű bemélyedésről van szó, melybe talán egy pár cipő és három ruha akasztható be összesen. Egy már volt benne. Tettem persze egy hiábavaló próbát, hogy egyik táskámat begyömöszöljem. Nem ment. Inkább hagytam a fenébe az egészet. Csendben levetkőztem bokszer alsóra és a hűvös lepedőre feküdtem. A matrac megbillent alattam, igyekezett ledobni magáról. A három ágy közül tényleg a leggagyibbat fogtam ki?
A kereke is megindult kicsit, amíg felhúztam magam. Majd holnap kiékelem valahogy, mert vicces lesz minden alkalommal ez a csúszkálás.
Lefeküdtem, oldalt nyúlva eloltottam a fejem feletti kis neoncsövet és a plafonra függesztettem a tekintetemet. Mintha vártam volna valami személyes mozifilmet, amit majd odavetítenek nekem, hogy elalvás előtt nézhessem.
Mondjuk életem filmjét. A rövidített változatot, amit állítólag a halál torkában lát az ember. Csak azt nem értem, ha ez így is lenne, ki tudta elmesélni később ezt az embereknek, ha utána meghalt? Ha meg mégsem halt meg, akkor minek pergett volna le az élete filmje előtte, hiszen a test és agy tudja, mikor szükséges a személyes önéletrajzi filmecskével elszórakoztatni az arra érdemes személyt! Vagy nem?

A film nem kezdődött el. Semmi látható. Csak hangokat hallottam. Nyugtalanító hangokat, amelyek csak egy kórház tud magából kiadni. Ahogy ki akartam mindezt zárni az elmémből,elúsztam gyermekkoromba, amikor egyszer nagyon közel kerültem a halálhoz. Talán közelebb is, mint most, hiszen ötszörös fehér vérsejt ide, leukémia gyanú oda, ez mégsem ugyanaz, mint amikor egy körülbelül hétéves fiúcska igyekszik egyben lenyelni egy vasgolyót...

1981 körül.
Nagymamáéknál laktunk. Körfolyosós, sötét, penész szagú gangos épület. Félemelettel, ami számomra felért egy sci-fi film díszletével. Fél emelet! Ezt egy gyerek nehezen tudja dekódolni. Úgy képzeljem el, hogy félbe van vágva, vagy mi?
Volt felvonó is az épültbe, amennyire emlékszem, de nagyon belénk lett sulykolva, hogy nem használhatjuk. (Igen, már emlékszem, volt egy öreg felvonó, csak nem pont ott, ahol emlékeztem rá...) Az első emeleten laktunk nagymama lakásában, ideiglenesen, már amennyire emlékszem. Hosszú folyosós elrendezésű kis lakás volt, egy nagyobb és egy kisebb szobával. Miénk volt a nagyobb. A folyosó gyakorlatilag egyben konyhaként is funkcionált, végén pedig egy apró fürdőszoba. Az L alakú elrendezés rövidebb szárának végén nyílt a nagyobb szoba, a rövidebb szárból pedig egy mellékhelység. Már az is csoda, hogy lakáson belül volt. Rengeteg ősrégi házban például a körfolyosókon, valahol kívül volt egy közös mellékhelység. Amit nem fűtöttek és göcsörtös kulcsok nyitottak. Ahol rossz minőségű vécépapír gurigák hevertek szerteszét. Esetleg egy szőnyegecske a fajansz előtt. Talán egy másik az ülőke tetején. De magán, a fából préselt deszkán, semmi sem, így télen olyan hideg lett az egész, hogy az ember mire elvégezte a dolgát, aranyeret kaphatott.

A nagyinál szerencsénk volt, mert a vécé a lakáson belül volt.
Anyu főzött valamit... vagy olvasott... vagy mosott...
Nem emlékszem, mivel ütötték el akkoriban az anyukák az időt. Apu dolgozott én meg a fiókokat rámolgattam ki. Nagyjából ez rám is lett hagyva. Elvan a gyerek, ha játszik. A konyha kövén ültem vagy álltam. Tudományos pontossággal pakolásztam szerteszét a holmikat. Találtam is egy szép, fényes, ezüstös színű csapágygolyót, vagy valami hasonló golyó formájú tárgyat, amit akkoriban persze minden háztartásban meg lehetett találni. Nem tudom, mire volt jó az a szar, de volt és ez a lényeg.

Gyönyörűen kerek volt és csillogott rajta a fény. Az arcom torzult, kicsi mását láttam benne, ahogy közelebb emeltem a szemeimhez. Egy apró, kicsi torz arcocskát. Azután, mert jó ötletnek tűnhetett, a számba vettem a fémet, mert meg voltam róla győződve, az nekem jó. Ebből is látszik, hogy a gyerekek mennyire hülyék!
Az íze hűvös volt és kesernyés, akár a vér. Hirtelen kiderült, hogy túl nagy a számba. Ennek ellenére, mintha direkt a nyelőcsövembe gurult volna. Igen. Végig szánkázott apró nyelvemen és befurakodott a torkomba. A korábban a golyó felületén látott eltorzult arcocskám, most a gömb vizuális csalása nélkül is átment torzba. Ujjaim a nyakamba markolásztak, kétrét görnyedtem.

Nem emlékszem minden eseményre, ami körülöttem történt, ám, mintha anyám sikoltozását hallottam volna a fülemben dübögő vér lüktetésén keresztül. Megfogott és megrázott, akár egy rongybabát. Felemelt és megfordított. Rázni kezdett és mintha a hátamra is rávágott volna. A golyó végül, végtelen idő után, kirobbant a torkomból és a kövezeten koppant, majd fennhéjázva elgurult a fürdő felé. Vissza sem nézett rám, meg sem torpant, amíg a falhoz nem ért.
Anyám is sírt és én is sírtam.
Azt hiszem, biztos, ami biztos, kaptam fejmosást is és a torkom napokig nem volt az igazi. Soha többet nem láttam a csapágygolyót, ha egyáltalán az volt. Talán csak egy ping-ponglabda nagyságú, funkciótlan fém golyó volt, aminek semmi dolga a földön, csak hülye gyerekek torkán kell akadnia. Azután ezek a gyerekek vagy megússzák ezt a találkozást, vagy nem.
Én megúsztam ezt a találkozást és nem emlékszem, hogy életem filmje elkezdett volna leperegni.
Vagy, mert értékelhetetlenül rövidke volt mostanáig ez első, nyers vágás, vagy mert a test és az agy tudta, hogy közel leszek hozzá, de nem halok meg, így a felvétel lejátszására nincs szükségem.

2015:
Anyu már nincs, hogy meglátogasson a kórházban. 2011-ben hét évig tartó betegeskedés után legyőzte valami, aminek megértésétől már nem vagyunk olyan messze, viszont meggyógyításához nem vagyunk elég közel. Talán jobb is, hogy ezt nem élte meg. Volt elég baja az élete végén, erre már nem volt szüksége. Persze nekem sem.
Anyu, ugye, bármit megtett volna, hogy ne legyen bajunk. Ezzel azonban nem tudott volna úgy elbánni, mint egy egyszerű, fényesen csillogó vasgolyóval.
Ha viszont nem tud segíteni, akkor csak emészti magát és belehalt volna.
Mert az anyák kicsit meghalnak, ha a gyermeküknek baja van.
Csak egy egészen picikét.

Fekszem az ágyon. A körmöm benőtt és azon morgolódom, lehet, hogy nincs nekem semmi bajom. A fehér vérsejtek pusztán azért zabálták be magukat a vérembe, mert a körmöm egy része belenőtt a húsomba és ezzel némileg megfertőztem magam. Tudjuk, mire képes egy egyszerű gyulladás! Begyullad valamink és kihullik a hajunk. Vagy begyullad valamink és kiesik egy fogunk. Meg hasonló baromságok, amikkel a test reagál a belső tüzekre.
Ezek volt elalvás előtt az utolsó gondolataim: Nincs filmecske, nem kell parázni, semmi baj. Egy kényelmetlenül benőtt körömóda az egész. A fájdalomtól áriázik a testem és megtöltötte hangversenytermemet, kis fehér ruhás vérsejtekkel, kik arra várnak, hogy a körömtorlasz kikerüljön a testből és ők végre elhagyják a képletes zeneiskolát.
aludj el szépen kis Tamás!
A sarokban a Tibi bácsi is alszik, horkol reggelig.
Nincs itt semmi baj!
Minden csöndes, nyugodt. Egy pisszenés sem hallik.
Megannyi eleven test némán vagy halkan várja a napnak keltét. A nővérek már készítik elő a millió tűt, pipettát.
Nekem más dolgom most nincs, mint pihenni és várni a csodát.
Mert csoda lesz, ha tényleg említésre sem méltó bajom van.

Bár én lennék az a mázlista.
Az a mázlista, akit valamikor egy gonosz fémgolyó akart galádul elpusztítani.

Most, negyven évesen, sem golyó sem anyu, hogy kiverje fejemből és testemből a süket gondolatokat és a betegséget.
Mert az anyák, mintha azért lennének; megóvjanak minden bajtól minket.
Legyen az akár egy golyó, akár a rák...

Blog: 004 - Bevonuló

Kb. húsz éve, Tunéziában, este tizenegykor, kint feküdtem a szálloda mögötti strand partján, víz és homok határán. Hagytam, hogy a lötykölődő habok körbenyaljanak, míg nem éreztem, hogy a hűvös levegő és kellemesen hűs víz kifejti együttes hatását. Akkor csak úgy elengedtem magam, hogy a forró vizelet távozzon belőlem, egyenesen bele a földközi-tengerbe. Közben felnéztem a csillagos égre, amit még jól láttam - relatív - mostani vakegérségemhez képest és azon tűnődtem, mennyire kicsi az ember ezen a földön, mennyire hiábavaló, kis porszem és nyugalom töltött el. Béke. Talán akkor életemben éreztem magam legnyugodtabbnak, Monastir üdülőparadicsomának legtetején.

Most viszont a konyhában álltam, gondolataimat rendezgettem, hogy a legszükségesebbeket egy hatalmas és környezetbarát hordtáskába pakoljam: amire a következő időszakban szükségem lesz.
Miló és Stefi velem szemben álltak, tippekkel bombáztak, ám mivel kórházba vonulás tekintetében nem sokkal tapasztaltabbak a srácok, mint én, inkább igyekeztem a saját gondolataimra figyelni. Ez külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy bizonytalanul állva folyatom a nyálam. Egy dolog biztos; kórházba teljesen más túlélő csomag szükséges, mint mondjuk egy hétvégi természetjáráshoz. A konzerv melegítő pl. egyértelműen otthon marad, viszont rengeteg ruha holmi kell, hiszen a kórházban csupán a lehugyozott lepedő standard fogyó eszköz. Meg még ami.

Kell pár tiszta zokni. Nem azért, mert olyan fontos, de nincs papucsom, ami miatt, szükséges. Kényelmes cipő. A körmöm miatt, lehetőleg nagy.
Póló, legalább három, kezdetnek - hol vannak a kényelmes pólók? - ilyenkor csak azok a szűk, feszülős gombolós ingek kerülnek elő... póló, póló, nem túl gyűrött, nem a foltos, rég ki kellett volna dobnom, vagy odaadni az autószerelő Lali bácsinak, póló, póló, de jó lenne ilyenkor, ha a tiszta ruhákat fogasra húzva a szekrényben tartanám, nem a kisszobai ágyon, lehányva, póló, póló, alulról kell válogatni, ott vannak a viszonylag kényelmesek, amiket egyébként fel nem vennék, mert fakóak és kinyúltak...

Jó, zokni, cipő, póló... mi kell még?
Papír zsepi, asztaltörlő, vécé-papír. Ez könnyű, ezeket naponta használom, kéznél vannak.
Kell folyadék is. A rosé marad a hűtőben, a kóla, vörösbor szintén. Most már biztos, hogy nem boros kólázom vasárnap este, filmnézés közben.
Három üveg víz bent van.
Elkalandozik a figyelmem. A fiúk sorolják, ami eszükbe jut. A legtöbbnek semmi köze a jelen helyzethez. Inkább random szexuális utalásnak hallatszanak, a fiatal nővérkékkel kapcsolatban, akiket majd meg fogok így ismerni.
Nők, ismerkedés, higiénia!

Kell tusfürdő. A kórházban nincs kád a kórtermekben. Egy oridzsi hónalj golyó.
Visszakalandozom a zoknikhoz. Tudom, hogy valami textiles dolog még nagyon hiányzik...

Boxeralsó! Basszus! A boxeralsó a legfontosabb. Biztos tartok valahol néhányat, amely még sosem feszült fogyó seggemen. Valahol kell lennie olyannak, amelyiket nem fingottam szét, a gumija nem lötyög és amelyiken nincsen kérdésekre okot adó folt, elszíneződés, anyagsérülés. És amelyiken a lyuk a megfelelő helyen van, nem a tökömnél feslett ki, hogy a reggeli vizitnél én legyek az, akinek elől szellőzése van a gatyán, mégsem lóg ki a cerka...

Kicsit tovább tart előkotorni a gatyákat, mint a többit együtt véve. Néhány előkerül a nagy szekrény fiókjából. A "nagy szekrény". Tele kincsekkel, amiket csak évente egyszer nézek át. Rengeteg ruha és egyéb holmi feneketlen tárháza. Találok a felső fiókban két boxert. Méretre az enyém. Makulátlanok.
Kevés lesz!
Kell még. Nem tudom, hány napig leszek bent, a szemüveges, szexi doki nem is mert tippelni ezzel kapcsolatban, ám mivel ismerem idősebb öcsém hozzáállását a dolgokhoz - aki velem lakik néha - biztos volt, hogy nem fog sokat segíteni abban, hogy legyen bent tiszta holmi, vagy, mondjuk önellátóan mosson, ezért a bizonytalan időre, bizonytalan mennyiségű alsó dukál.
Az legyen kb. öt. Nem annyit lehetetlen összeszedni a jobb állapotúakból. Akkor legyen csak négy.
A mosógépen kétezer zokni várja, hogy párra leljen. Közéjük keveredve találunk itt textil zsebkendőt, konyha ruhát, alsógatyát is. Mind csak arra vár, hogy visszakerüljenek a helyükre. De ennyi erővel Godotra is várhatnának. A férfiak nem feltétlenül híresek a szigorú rendrakásról, ha közösségben élnek. Meghagyják a másiknak... ami, egyértelműen ördögi kőr.
A lényeg, hogy a kétezer zokni alatt, melyből néhány sikítva zuhan a mosógép mögé, hogy eltűnjön valahol a fal mellett, a "sosem nézek be ide" földjén, leledzik pár gatya is, amelyek felfedik magukat.
Mehet a "zsákba".

Mi kellhet még?
Öngyujtó, gyufa nem. Nem kell a kis csavarkészlet sem. Dehogy. Nem kell svájci bicska sem - ezt öcsém később azért utánam küldi. Látszik, hogy igazi túlélő...
Szusszanok egyet a konyhában. A fiúk próbálnak jó fejek lenni. Sikerül nekik, csak valahogy most nem vagyok olyan érzékeny a humorra. Már máshol jár az eszem. El-elkalandozik, valahova Tunéziába, amikor csak feküdtem a parton és leszartam a világot.
Most a világ szar le engem, ha úgy vesszük. A kis porszem gépezetébe porszem került.
De nem vagyok kész. Mi kell még?
Ó, basszus, a legfontosabb: törülköző. Abból sem elég. Ha nincs papucs, - márpedig, nekem egyelőre nincs - akkor a tus elé kell majd teríteni egyet, hogy arra lépjek. Talán nem kapok gombás fertőzést, hiszen, ahová megyek, fertőtlenítenek mindent. Sejtésem szerint. A sejtek miatt...
De hol vannak a megfelelő nagyságú törülközők?
Egy elefántra nem elég ami anyu után maradt a stafírungban. A legtöbb tenyérnyi volt. Emlékszem, milyen nehezen találtunk neki megfelelőt, a gardrób szekrény zsúfoltságában.
A vesztesek bizalmával nyitottam ki a gardróbot és három, nagy méretű, jó nedvszívó képességű törülköző esett a fejemre. Kapkodtam is utánuk. Szerencsés vagyok! (Nem, nem vagy az, te majom!)

Szóval, megvan: zokni, cipő, póló, papír-zsepi, asztaltörlő, vécé-papír, Víz, tusfürdő, hónalj stift és...
törülköző.
Kell gatya is! Hát persze! Az emberek a kórházban egész nap vagy hálóingben sétálnak, vagy torna gatyában. Valahol van is egy szürke darabom, amit csak nagyon ritkán veszek fel emberek közé. Lehet, hogy nem járatok divatlapokat, de még én is tudom, hogy mivel nem égetjük magunkat nagy tömeg előtt! Bár, a frizurámra is ilyen kényes lennék.
Hoppá! Milán szól rám közben, ha jól emlékszem, hogy az otthoni szemüvegemet semmiképp ne felejtsem itthon.
Nagyon igaza van. A fém keretes a szexibb, ezt hordom az életben (úgy értem emberek között, nem akkor amikor az elefántcsont tornyomba zárkózom), ám valamennyire fémérzékeny vagyok, így otthon már egy jóval taszítóbb modellt szoktam az orromra biggyeszteni. Ennek meg a tokja sosincs kéznél. Fel sem veszem, hogy most is percekig keresem. Ez olyan rituálé, amit már a balatoni nyaralások alkalmával megszoktam. Akkor is vittem magammal, akkor is keresgélni kellett.

Mi van még? Mi van még?
Bár többet lennék beteg - suhan át a baromság az agyamban - akkor most nem tökölnék ennyit! Tudnám, mi kell?
Tamás, te idióta! Ha bemész és éjjel nem alszol - mert nem alszol, mint bagoly - akkor mi a lófaszt fogsz csinálni? - Olvasom! - És azt mikor tudsz? - Ha viszek könyvet is! - Na akkor!
Persze-persze, kell némi szellemi táplálék. Valami, ami elvonja a figyelmemet a valóságról. Nem biztos, hogy működik, de igyekezni fogok terelni.
Mit vigyek olvasni? Semmi nehezet.
Nem csak témájában kell a könyvnek könnyűnek lennie. Mostanában éreztem a könyökömet, mikor ágyban fekve olvastam. Ne legyen nehéz a kötet. (Utólag olvastam a betegségemmel kapcsolatban, hogy a végtagban felléphet fájdalom, mely a csontba sugárzik.)
Pár habkönnyű életrajzi könyv. (Fred Astaire, Frank Sinatra) Milán alig pár napja adta. Ez jókor jön. Meg volt az a "Felhőatlasz", amit filmben nem bírtam végig nézni, de valami homályos okból kifolyólag eldöntöttem, hogy végig olvasom, mert értékes műnek vélem.
Azt hova tettem?
A kötet előkerül két percen belül. Tényleg érdekelhet, mert nem dugtam el nagyon.
- Vidd a telefon töltődet! - szólnak a fiúk.
Hú, az tényleg fontos. Meg akkor már vihetem a tabletet is, amit karácsonyra kaptam. Töltők mellé. Majd elszórakozom vele a sötétben. (Magammal úgy sem merek...) Talán van bent Internet és akkor a facebook-on kommentálhatom a tapasztalataimat. (Mennyivel egyszerűbb lett volna akkor, mikor peregtek bennem az érzések és kreatív gondolatok! Nem így, most, otthon, ahol valahogy semmi nem tűnik olyan érdekesnek, mint odabent fekve!)

Akkor nézzük:
zokni, cipő, póló, papírnehezék, 110 literes szemeteszsák, egy nyúlláb, csomag francia drazsé, borzalmas, mennyire elkalandozik az ember, amikor nem ott jár az esze.
Igyekeztem puzzle szerűen telerámolni a zöld táskát. A sok ruhanemű miatt könnyebb volt, mint elsőre tűnt. Megigazítottam a ruhámat, a nehéz bőrkabátot, aminek semmi haszna nem lenne bent, lecseréltem a kedvenc mucukás belsejű felsőre, amit még egy kolléganőmtől kaptam, karácsonyra. Ha fáznék, ebben aludni is lehet. Ki tudja van e rendesen fűtés, takaró, stb. Sok jót nem hallani a magyar egészségügyről és épp készülök személyesen is felmérni a helyzetet.

Ezért is kell betennem a fényképezőgépemet! Milyen jó, hogy kb. akkor vettem új elemeket, amikor Milán az életrajzi könyveket adta. Nincs összefüggés, hiszen nem a könyveket akartam lefényképezni, mégis fura, hogy egy héttel azelőtt veszek a fél éve nem használt géphez ceruza elemet, hogy lenne ténylegese lehetőségem a használatára. Nem hiszek a megérzésekben, ugyanakkor, be kell ismernem, van valami felsőbb erő, ami irányíthatja életünket. Az a felsőbb erő, amelyik pont akkor rántja meg a bokánkat, amikor a szapora rajtunk van és az akciófilmekben megszokott, bombahatástalanítási időintervallum áll a rendelkezésünkre! Eredmény: Befosunk!

Fényképezőgépbe két új elem. (Később javítom a polaritást. Így nem működnek) Két tartalék elem a táskába. Azonnal lecsúszik a tréninggatya mellett, egészen alulra. Aha, ezeket sem fogom akkor többé látni...

Azt hiszem kész vagyok. A srácokra nézek. Ők sem tűnnek boldognak.
Kifújom a levegőt:
- Azt hiszem kész vagyok, srácok!
Magamhoz veszem az alig fél órája felakasztott lakáskulcsot. Kiengedek egy adag elhasznált levegőt a konyha amúgy sem japán kertet idéző légterébe.
Stefi nyúl a holmimért. Milán már a liftet hívja.
Hajnal van, valamikor öt és hat között. Pengén fogunk visszaérni, a reggeli műszak előtt. Szerencsére tudjuk (Már megint ez a szerencse...) az utat.
Még magamhoz veszek egy marék kétszázast a teás dobozomból, mert a világ kórházai nem működhetnek kávégépek nélkül. Az más kérdés, hogy a kávégépek sem működnek mindig. Régen, egy kórházban száz forint alatt volt egy forró kakaó. Most, hogy állítólag kivetnek rá valami adót, nem tudom, mennyi apróra lesz szükségem. Azért a marék fém eltűnik az egyik zsebemben. Elpakolok gyorsan némi papírpénzt is. Klasszikus gondolkodású vagyok: semmi nincs ingyen. A hálapénz fogalmáról is van fogalmam. Kelleni fog. (Nem kellett végül. Nem tudom, ellenőrnek néztek e vagy simán fordult a világ, de senki nem fogadott el tőlem pénzt... Kicsit szarul is éreztem magam. Ettől is, a fehérvérsejtjeim brutális burjánzásától is, de az egy másik történet!)

A lift felért. Lekapcsoltam a villanyt a konyhában, azzal a biztos tudattal, hogy egy hónapig nem fogom ismét felkapcsolni. (Ebben is tévedtem.)
Borzalmas érzésekkel telítve hagytam el a lakásomat, egy vasárnap hajnalon.
Lehetetlen párhuzamot vonni közém és az ötvenes évek közé, amikor hajnalban megjelent egy fekete autó, hogy... lehetetlen érzés. Senkinek nem kívánom. Mégis, tudom, hogy sokan érezték már ezt, akik hajnalban vonultak kórházba.
Kórházba vonulni sosem jó. Viszont hajnalban, mikor az éjszaka árnyai beették magukat a gondolataidba, akkor egyenesen ijesztő.

És még egy rohadt papucsom sincs... mert az a rohadt KDNP, csak, hogy engem bosszantson, egy hónapja bevezette a vasárnapi boltbezárást. Kedves KDNP! Kívánom nektek azt a csalódottságot, amikor majd egy hajnalban nektek is szükségetek lesz valamire, amit máshol nem tudtok megvenni, mint egy szupermarketben, miközben kórházba kell vonulnotok. Ugyanis, a nem pörgős, fogyasztói cikkek, mint a papucs, nem kaphatóak ám akárhol, főleg nem 46-os méretben. Ezért kellett nekem vasárnap és hétfőn zokniban grasszálnom, ha nem a cipőt vettem fel.
Nem állítom, hogy beledöglöttem, hisz apró kellemetlenség, viszont ez maguk előtt, kb. tíz-tizenöt éve, nem állt fenn.

Beültünk Milán autójába és elindultunk, hogy bevonuljak.

(folyt. köv.)

Blog: 003 - Felvételt nyertem!

"Bármit fogok írni, később még bele fogok javítani vagy betoldok viccesnek szánt részleteket, stb."

...és míg először azon agyaltam, hogy nehogy holmi kis szaros pánikroham miatt távozzak a melóból, mert az ciki, utóbb azért kezdtem szorítani - zabszem sem - hogy inkább a pánikroham, mint valami rosszabb.
Elég hosszúnak tűnt a várakozás. Közben láttam az idős embereket félkörben, akik közül egyik-másik még vígan ugrálhatott a barikádokon kis pisiként 56-ban, most törékenyen feküdtek, látszatra kényelmetlen pózokban próbálva megmaradni a tologatós kórházi ágyakon.
A fal mellett ültem és meresztgettem a szemeimet, hátha látok valakit, aki papírral közelít felém, széles mosollyal.
A széles mosoly jelenti, ha nincs nagy baj.
A kis mosoly a nagy baj.
Olyan, hogy nincs baj, olyan nincs.

Szemben feküdt Iván bácsi (neve megváltoztatva, bár, azt hiszem, teljesen mindegy), aki korban öreg volt, szórakozási lehetőségekben viszont erősen korlátolt, ha az ágy oldalán felhúzott korlátot tekintjük, amúgy korlátozottnak írhatom. Egyetlen szórakozása mostanra a beszúrt kanül módszeres eltávolítása maradt számára, és, hogy hazamenjen. Az előbbihez elég ereje volt, az utóbbihoz szemernyi sem. Bár rossz a szemem, azért elég közel ültem - mondtam, hogy mennyire zsúfolt néha egy sürgősségi osztály és most még csak nem is éreztem ezt - ,hogy lássam, ahogy a ráncos kezek nem túl ügyesen eltávolítják a kötést és tűt. Némi vér és folyadék csöpögött a padlóra.
Rajtam kívül egy harmincas barna hölgy is észrevette. Együtt mentünk szólni a nővéreknek - a pultnál legközelebb természetesen a nem túl kedves tartózkodott - az öreg magánakciójáról.
A nővér arca beszédes volt, az ajka néma maradt, és elindult, hogy Iván bácsit kezelje.

Kiderült, Iván bácsi harmadszor szabadult meg a függeléktől. Nem kapott új szurit, csak egy műanyag poharat, hogy abból kortyolgasson vizet.
Mikor elfogyott a viz - egy része a nyakán folyt végig - nem bírtam nézni, hogy újra és újra felemeli az üres poharat és ivást mímel. Felálltam és hozzá léptem. Amikor fölé hajoltam, gondolom azt hitte, hogy helyi napfogyatkozás jött létre. A pohárért nyúltam, amit hirtelen görcsösen megmarkolt Iván bácsi. Ettől a szorítástól még el tudtam volna tőle venni, csak félő volt, hogy közben tönkremegy a pohár.
- Hozzak egy kis vizet?
- értelmetlen hörgés, de a kéz még szorítja a poharat.
- Azt kérdezem, hozzak e egy kis vizet a poharában?
Iván bácsi szeme hirtelen kitisztult, felém tolta a poharat és kierőltetett magából egy legyen szívest.
A poharat óvatosan fogtam meg, mert közelről látszott némi vér is az egyik oldalán - a pohár szája kör alakú, ezért egyetlen, egybe függő oldala van... A pohár szája szélén, helyesen.

Iván bácsi megkapta a vizet és elkortyolta. Közben befutott kisebbik öcsém és Miló barátom, mert egyiknek "félig" jeleztem, hogy gáz van, a másikat meg utánam küldték melóból, hátha gáz van.
Pár perce dumálhattunk - főleg ilyenkor eleresztett bárgyú, morbid poénokkal megtűzdelve, plusz nők, mikor végre jött a nyugtató néni, aki egyszerű matekkal hozta rám a frászt:
- Önnek húszezres fehérvérsejtszám helyett az értéke százezer. Ezt kell...
A folytatás nem nagyon hallottam, nem nagyon emlékszem. Nagyon elúsztak a gondolataim. Sosem voltam jól matekból, de általában tudom mi a különbség, ha húszezer a fizetésem vagy száz. Kurva nagy eltérés, ami csokiban, képregényben és jobb esetben, befizetett csekkben mérhető.
A másik, hogy nagy filmfogyasztóként láttam pár filmet, amelyben nem gyilkolásznak embereket, hanem kórházba visznek, ott mondanak nekik valamit bizonyos magas fehérvérsejt számról és a szereplő a vége főcím előtt, drámai zenére, elhunynak.
Mint később kiderült, a húszezer is eleve egy magas szám, de mivel nem vettem magnóra a pontos beszélgetést - pedig lehet, dokumentálnom kellett volna - így maradt meg a rövidtávú emlékezetemben.
Visszaroskadtam a székbe, a fiúk maguk elé bámultak. Arcuk beszédesnek tűnt:
Stefi a legközelebbi meccsre gondolt, amikor majd gólt rúg, és egy rajongója, aki persze nő, beront mérkőzés után az öltözőbe és megerőszakolja.
Miló a holnapi boltnyitásra gondolt, hogy majd bejön a boltba Jennifer Love Hewitt és megerőszakolja.
De lehet, hogy teljesen másra gondoltak, hiszen nem voltak túl beszédesek.

Hajnalban érkeztünk, fény kevés, kocsi sehol. Aki nem szokott hozzá, annak elég félelmetes a kihalt mini-világ.

A nyugis doki néni azonnal átirányított a László kórházba. Ez is intő jel.
- Ne várja meg a hétfőt, mert eltökölhetnek a felvétellel. Még most este átvihetjük, ha akarja, mentővel...
- Megoldjuk, köszönöm.
Milán és a doki megbeszélték a részleteket, hogyan tovább a másik helyszínre. Én megkaptam a jelentést, melybe bele sem mertem akkor olvasni, tartva tőle, hogy rossz hírt kapok.
Pedig már kaptam.
Azon tűnődtem, ennyi fehérvérsejt számít már annyit, hogy ha megszúrom az ujjam, akkor piros helyett fehér, tejszerű folyadék csöpögjön ki belőlem?
Jó, hát az ember nem mindig reális.

Némi közjáték után szerencsésen megérkeztünk. Semmi extra, csak összevonták az Isti és a Laci kórházat vagy mi - talán összetolták őket, mint a Legényanyában a kocsmát? - és nem találtuk elsőre a megfelelő bejáratot, utána meg mérföldnyire parkoltunk le, mert azt hittük közel van az elsőre nem talált bejárat, pedig nem.
Látszott, hogy a betegfelvételnél örülnek nekünk. Már csak a zene és a virágeső hiányzott. Meg két cuppanós puszi az orcámra. (Mondjuk, ahogy kinézek, én sem lennék kíváncsi magamra hajnali fél kettőkor, mert közben így eltelt az idő!)

- Rendben! 11-es épület, 3 emelet. Várni fogják.
- Melyik a 11-es? (Stefi hátulról, halkan jegyzi meg, mint focista: - Az a büntető rúgás... kapura...)
- Az a nagy épület - mutatja a hölgy miután kijött velem a felvevő épület elé - ahol körben égnek a lámpák.
Valamit láttam belőle a sötétben.
Hülye gyerekes poénokon nevetgélve igyekeztünk férfiasan kemények lenni. Én legalábbis. Stefi ideges volt, Miló arcáról meg szokás szerint nehéz volt bármit leolvasni. Talán némi Jennifer Love...

Már a célnál voltam. Itt fogják majd azt mondani:
- Tamás, maga idióta, összezabált két nap alatt egy nagy fazék tejszínes tengeri herkentyű levest és csodálkozik, ha kicsit leverte a víz?
- Csak a felét ettem meg... nem egy nagy fazékkal...

De olyasmit mondtak, amitől elsőre ambivalens érzéseim lettek, pedig már sejtettem mire számítsak, ezért egyszerre éreztem, hogy összeszarom magam és, hogy egy zabszem sem... elég ambivalens.

A dokinénit itt szimplán szemüveges dokinéniként bírtam megjegyezni. Nagyon aranyos volt és ha nem azért vagyok itt, amiért, akkor biztos előveszem a sosem működő charme-omat és elkezdem a Tamás féle, semmire való csajozós dumáimat.
Ja, nem, azt bármitől függetlenül elő szoktam venni.

A fiúk kicsit letámaszkodtak a falnál, az egyik nővérke vérnyomást vett, beszélgetett velem, a doki néni a jelentést olvasgatta. Háttal ültem, nem láttam, csóválja e a fejét.
- Tamás, a súlya?
- Hát, nem nagyon mérem, de olyan százharminc. (Mióta leadtam tizet száznegyvenről, azóta egy deka sem akar több letakarodni rólam.)
- Majd megmérjük. Tamás, a magassága?
- Régen magas voltam, vagy száznyolcvan... - hat voltam régen, de gy ideje lefelé kerekítek - öt, de mostanra, szerintem kicsit összébb mentem, olyan száznyolcvankettő körül.
- Majd megmérjük. Tamás, rendben van a hallása?
- Tessék? - nem lehetett kihagyni!
Itt megtört a jég, ők a srácokkal együtt elnevetgélték magukat én meg elnevetgéltem magamat, miközben egy zabszem sem.

Később a szemüveges dokinéni ült elém és viszonylag hosszan beszélgetett velem arról, hogy tulajdonképpen most mit is kell tudnom, éreznem és remélnem.
Jól esett és kicsit segített is, ám nem felejthettem el, hogy egy olyan folyosó ülök, ahol a fal mellett infúziós állványok sorakoztak a szoba ajtókon pedig egy kialakított rekeszben tucatnyi használat előtti papírmaszk torlódott egymásra heringként.
Bárhol vagyok is most, az nekem szar lesz, vagy így, vagy úgy.
Szemüveges dokinéni meg pont arról akart meggyőzni, a két nővérkével együtt, hogy jelen helyzetemben, egész Magyarországot beszámítva, a legjobb helyen vagyok.
Gondoltam, nyerek magamnak még némi extra szabadságot, hiszen akkor még senki sem tudta, mennyi ideig fogok itt leledzeni, ezért elkéredzkedtem haza.

- Nem tudják a fiúk behozni a szükséges holmikat önnek?
(Nincs az az isten, hogy ezek otthon megigyák a Rosé-mat, meg feltúrják a pornó lapjaimat, amíg én itt fekszem egyedül a sötétben - gondoltam.)
- Sajnos nem együtt lakunk, illetve, nem sajnos, de nem tudják, mit merre keressenek. Ezért kellene nekem is mennem. (Biztos, hogy hazamegyek! Biztos, hogy hat lóval sem...! )
- Rendben, de reggel hat előtt érjenek vissza, hogy fel tudjam venni... illetve felvettem, tehát itt kellene lennie. Nem eltűnni!
- Azt hiszem ettől nem kell félni. Túl akarok lenni ezen. Jövünk vissza. Kb. másfél óra.
Óvatos becslés volt, mert eleve egy kilométerre parkoltunk le és, hát ne szépítsük, én nem vagyok már táncos léptű, inkább amolyan cammogós.

Míg a kocsiba értünk, már fejben pakoltam egy tecsós táskába, ami hatalmas és átkoztam a köcsög KDNP-t, amiért nem tudok hajnali fél háromkor beugrani egy szupermarketbe, hogy gumipapucsot vegyek magamnak, hiszen otthon sosem használtam ilyesmit.
Ezúton is üzenem önöknek, kedves KDNP, hogy baszódjanak meg, mert ha az embernek hajnalban kórházba kell vonulnia és sürgősen venne pár holmit odabentre - soroljam, Semjén, vagy kitalálod? - nem tudja megtenni, csak másnap, a család egy másik tagja!
Milán: - Hová?
- Haza!

Kellett egy kis "otthoni levegő", bár tudtam, annyit nem tudok beszívni egyszerre, ami bent tartva elég lesz új állomáshelyemen. Aztán kiderült, hogy majdnem mégis és rekorder is vagyok.

folyt. köv.

Blog - 002: Közel 200 levél...

...a postaládámban, de ez volt a legdurvább.
Csak a lényeget hagytam meg belőle.

Talán dőreség tőlem, de nem klikkeltem rá...
Talán csak spam.
Szerinted?

Blog: 001 - Valahol el kell kezdeni

Bármit fogok most írni, később még lehet, hogy belejavítok. Pl. Kihúzom a ciki részeket...

Azt gondolnám, hogy nagyon egyszerű írni erről, hiszen élményem a pár nap alatt termett temérdek, viszont valahol el kell kezdeni és ez nem egy novella, amelyben a szereplőt beteszem egy szituációba és hagyom, hogy történjen, ami akar, az meg a végére vagy legyőzi a sárkányt, vagy agyonlövi a zombikat, vagy leugrik egy hídról. Szóval novellát írni sokkal könnyebb, mint ezt, bármi legyen is.

Hosszú ideje agyalgatok azon, merre halad az életem. Nem gondoltam, hogy ezt megbeszélem úgy igazán és mélyen bárkivel is, hiszen, saját élet, saját döntések, saját tévedések. Ne más hülyeségeivel kísérletezgessek. (Túl régóta dolgozom a vendéglátásban. Kezdetben örömmel tettem, ma már, sok apróságnak köszönhetően, inkább csak pénzkereseti lehetőségként tekintek rá.)
Persze, amikor férfiak egymás között agyalgatnak, mondjuk egy közös autókázás közben, hazafelé, hajnali egykor, amikor már a Tecsó sincs nyitva, hogy kettőkor esetleg lecsót főzhessenek (Tecsó-lecsó, de szép volt), beszélgetéssel múlatják az időt. az persze hamar eltelik és a beszélgetés még nem lépett túl a ki-kit dugna meg közhelyeken. Férfiaknál az.

Mostanában agyalgattam azon, merre haladok tovább, mi lesz belőlem, mi érdekel, stb. És tudtam mitől rettegek. Negyven lettem. Philip Seymour Hoffman egy fürdőszobában adagolta túl magát - hasonlított rám - Paul Walker pedig bent égett egy sportautóban - kb. egykorú volt velem.
Elkezdtem rettegni:
- Hogy nem lesz egy normális társam a mindennapokban.
- Hogy semmiről sem szól az életem, csak monoton napok egymás utáni dominóiról.
- Hogy rossz apa vagyok, csóró, és gyakorlatilag alkalmatlan egy teljesen független életre.
És ez csak úgy jött, bele a pacekba! Hajnalban, amikor a csönd is hangos és azt üvölti: - Ki vagy te?

Már észrevettem a jeleit, hogy minőségemben folyamatosan romlom. A bőröm ott is szarkalábaktól kezdett tarkállni, ahol szemem sincs. A lábam azokéra az idős emberek virgácsaira kezdett színben hasonulni, akiket kölyökként a medencében undorodva kerültem ki, nehogy a lubickolásban hozzájuk érjek. A hajam, szakállam őszülni kezdett. Nem is kicsit. Sprőd is lett a tapintása. A cerka sem állt úgy, mint régen. (Kb. fél éve elvágtam kicsit az ujjam mosogatás közben. Besóztam a sebet és vártam, hogy elmúljon a vérzés. Viszonylag sokáig tartott és nem is forrt össze nyomtalanul, bár ez csak később tűnt fel. Emlékszem, bármilyen groteszknek tűnik is, de ahogyan folyt le néhány kövér vércsepp a hüvelykujjamon, a színe és a bőröm fehér textúrája miatt átsuhant rajtam néhány fura gondolat.)
Ezért (is) minden nap megfogadtam, hogy változtatok az életemen:
- Több időt szentelek a szabadságnak, szórakozásnak, friss levegőnek
- Sportolok, nem tespedek annyit a gép előtt.
- Ledobok vagy harminc kilót, hátha azok a visszerek vissza mennek, ahol nem látom őket.
- Ja és talán a cerka is áll majd, mint a cövek.
Első lépésként januárban harmadszor tettem le a cigarettát, viszont márciusban meg megkedveltem a Rosé bort. Nem állítom, hogy tökéletes csere, de hosszú távon sokkal olcsóbb.

Szóval nagyon kevés ezt az önfogadalmat elmormolni este magunknak, ha reggel bágyadtan a gép elé ülünk és hagyjuk, hogy semmire nem való, időrabló játékok, talmi sikerélményeket adjanak nekünk, ha a kék golyókat egyszerre tüntetem el vagy a virtuális éttermemben lefő a kávé.
Mert ez csupán pótcselekvés.
Az élet helyett!

Azután pénteken, délután, munkába menet, vert a víz, szédültem, stb. Tudod, hogy van ez! Szívrohamom volt mellkasi szorítás és kézzsibbadás nélkül.
Beértem a melóba, dolgoztam, a nap eltelt. Valamennyire jobban lettem.
Majd szombat.
Estére már kifejezetten rosszul voltam. Folyt a víz rólam, de láz helyett, hideg izzadtság. Ingerlékeny voltam. Ha van puskám, besétálok egy postára és egy órán belül híranyag vagyok.
Mennem kellett valahova, ahol megmondják, hogy mit érzek, mert én nem tudtam, csak azt, hogy nagyon szar.

A MÁV kórháztól gyalog, kivétel három villamosmegálló. Jó időt "futottam".

Egy törzsvendéggel eldobattam magam a legközelebbi kórházba (Köszönöm Sanyi bácsi!!!), amely nem tartott ügyeletet. Nem vertem az ablakokat, csak anyáztam egyet és elindultam a kiírt ügyeleti címre. A séta egészen jót tett. A hideg verejték ismét folyt rólam, majd három villamosmegálló alatt megszáradt, hogy az utolsó pár száz méteren ismét leizzadjak.
A Róbert Károly 44.-ben hatvanan vártak már előttem ellátásra. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nem fogom kivárni a soromat, hanem letiplizem a balfenéken.
A nővér, aki kikérdezett nem volt túl kedves, amin nem nagyon lepődöm meg, hiszen mostanában úgy hallom, nem kevés pénz folyik fölösleges dolgokba az államkasszából és nagyon kevés pénz folyik oda be, ahová kellene. Ők sincsenek túlfizetve, ezt ismerőstől tudom, viszont dolgozni, menni, szart takarítani, azt kell. Azért néha hallom, hogy a parlamentben trónoló senkik sírnak, hogy nincs ember az egészségügyben, pedig, ha nekik kellene feldugni a seggükbe egy kanült, biztos lenne pár harcos amazon, aki önként tolná a seggükbe a csövet.
A nővér sem túl türelmes, sem túl kedves nem volt.
- Maga nem ide tartozik.
- Tudom, de itt dolgozom a XII-ban és először a MÁV kórházba mentem, most meg itt vagyok, mert ez van legközelebb.
- Hát az a legkönnyebb, ide jönni, mert ez van közel.
Hát, eddig is a plafonon voltam idegileg, de itt éreztem, hogy vissza kell fognom magam, nehogy ráüvöltsek: - Miért, amikor fizetik utánam a TB-t, akkor azt egyenesen a házam melletti kórházba küldik???
Szóval, úgy érzem, ha már fizetnek utánam TB-t, jogom van ott jelenteni, hogy mindjárt összeesem, ahol mindjárt összeesem.

Közben, a sárga vonal mögött álló roma család, ahelyett, hogy a kiírás szerint várt volna a sorára, lassan felsorakozott mellettem és olyan érdeklődve figyelték a párbeszédünket, hogy azt hittem, közeli családtagok, csak nem ismerem fel őket. A nővér a bunkóság után felém itt egyenlített, a füstös triónál pedig beszedett egyet:
- Már elnézést, de maguk miért másznak rá a fiatalemberre, amikor vele beszélek? Ki van írva, hogy tessék a sárga vonal mögött várakozni. Nem olvasták vagy nem értik?
Majdnem felröhögtem, de az nem illett a helyzetem drámaiságához.
A trió visszalépett és halkan durrogtak valami bunkóságról, ami tipikus reakció egy olyantól, aki akkora suttyó, hogy belemászik a másik ember aurájába.
Leültem, hogy kivárjam a hatvanegy embert előttem és ne holmi pánikrohammal zavarjanak haza.
Lehetett azért valami az alakításomban, mert alig húsz perc múlva behívtak egy vizsgálóba. Levették a vért és mivel éreztem, hogy fortyog bennem valami, amit nem tudok irányítani, simán bőgni kezdtem.
Nem lányosan ám, hogy beszakadt a körmöm.
Nem!
Férfiasan!
Nyeldekelve a taknyot és igyekezve takarni a pofám, hiszen közben ki be libegtek a szexi nővérkék. Majd itt fogok nekik nyíni, mint egy kölyök.
Jött is egy dokinéni, aki kicsit simogatta a vállam és kérdezgetett pár dolgot a stresszről és rólam, meg, hogy közeli kapcsolatban állunk e egymással, vagy csak filmen láttam. Éreztem, hogy jót akart, ezért kicsit kiengedtem a gőzt.
- Azért sír, mert komoly problémái vannak, vagy inkább azért, mert nem tudja, hogy most milyen az egészsége és amit érez.
(Megint nem húzták ki a számom az Eurolottón és a vasárnapra megbeszélt randim is ugrani látszik. A körmöm benőtt a jobb lábamon, el vagyok maradva egy rakás számlával, anyám pár éve elment, apám hatvan évesen is dolgozik, mint a güzü, szőrös lyuk van a seggemen...)
- Azért inkább, mert tudom, hogy valami bajom van, de fogalmam sincs, mi lehet az. - nyökögtem.
A nyugtató, hűvös kéz a vállamat cirógatta.
- Ne idegeskedjen. Meg fogjuk tudni, mi a baja.
- Már attól ideges vagyok, hogy ideges vagyok.
Ördögi kőr.
Közben a feketébe öltözött nővérfiú jelezte, hogy van némi aritmia a szívhangban.
Pár percig hagytak, hogy a saját levemben főjek - gondolhatod, hogy kell pár perc a levett vért és a kardiogramot elemezni, bár nem emlékszem pontosan, milyen sorrendben történt - azután kiültettek egy másik váróba, ahol én voltam a legjobb állapotban.

Azután kiderült, hogy valójában mégsem.

folyt. köv.