Most nem a betegségemről beszélek, hiszen azt nem választhattuk meg, nem igaz? Mégis, úgy vélem, amit leírok, az közvetve felelős a betegségemért.
Egyszerűen elegem lett a munkahelyemből. Apám volt a főnököm. De ne egy olyan üzleti kapcsolatot képzelj el, hogy apa tehetős, megad mindent a gyereknek és felkészíti a jövőre, stb.
Nem.
Apám pont olyan gyökér főnök, akinek egy perc után fordítasz hátat, mivel azt hiszi, ő szarta a spanyol viaszt - mi lehet annak a jelenlegi megfelelője, mondjuk a nanorobot??? - és csak ő dolgozik, egyedül, te pedig szart sem csinálsz.
Hát, hallgattam ezt egy ideig és úgy vélem, tartogassa ezt a telibe-baszott találja ki kinek.
Amikor megint mellé mentem dolgozni, ő hívott oda, hogy segítsek neki, mert egyedül nem bírja. Ez rendben is volna. Sosem gondoltam, hogy egyenrangú félként tekintene bárkire magán kívül, de azért, van egy pont, amikor a csicskáztatással és szarpakolással az ember betelik.
Valójában már első alkalommal, amikor szarul viselkedett velem - mint főnök és nem mint egy gyerek apja - telibe kellett volna vernem a pofáját, mert ki merem jelenteni, hogy állapotomnak ő is a "rákfenéje" és akkor stílusosan fogalmaztam.
Az sem ma volt.
A Patkó Bandi nevű pizzériába mentem dolgozni a keze alá.
Több vendégről mondott ezt-azt és nekem elsőre meg kellett volna azt jegyeznem. Nem ment.
Misinek például nem kellett volna számolnom a fröccshöz a szódát. Megtettem, számoltam. Bocsi, Misi, de még ma is úgy gondolom, hogy a normális út az lett volna, ha nem apámnak sírsz, hanem nekem szólsz először. Egyszerűen nem is emlékeztem. De most komolyan, valami 10 forintos tételről beszélünk. Talán ez volt az oka, hogy a következő 15 évben nem tudtam teljesen megkedvelni Misit, a törzsvendéget... Pedig, volt rá példa, hogy a "szarból" vakartam ki.
Misi természetesen, mivel TÖRZSvendég volt, azonnal ment sírni apámnak, hogy én - sejtésem szerint ezt mondhatta - "átbasztam" mikor neki számoltam.
Na, most apám, aki meg van önön nagyszerűségéről győződve, felelősségre vont ezért, egyenesen a pultban, egyenesen a vendégek előtt, és olyan stílusban, vehemenciával, hogy tiszta olyan érzésem volt, nem elszámoltam véletlenül egy kisebb összeget, hanem Misi vagyonára fült a fogam.
Nos, a lebaszásom abban csúcsosodott ki, hogy apám pofán öntött egy akkor készített fröccsel - szerintem én csináltam valamelyik vendégnek, de részletkérdés - ami teli baszta az arcom és a gravitációnak megfelelően a padlóig folyt.
Ritkán érzi annyira megszégyenítve ember magát, mint én akkor. De fiatal voltam és szerettem az apámat.
Pedig úgy vélem, akkor kellett volna úgy telibe vernem a fejét, hogy egy életre megtanulja a fontossági sorrendet: van a család és vannak a többiek...
Szóval, mikor kiderül, hogy leukémiás vagyok, többen javasolták, köztük az orvosom, hogy erősen kerüljem a stresszes dolgokat.
Kevés stresszesebb dolog van, mint apámnál, apám keze alatt dolgozni.
Magam sem tudom, miért mentem bele, hogy átmenjek a Stefano étterembe, de azt hiszem, nem kellett volna.
Volt benne némi gyermeki jó szándékú érzés, hogy segítek ezzel neki és miért ne tenném, ha már a fia vagyok.
Másrészt, anyám meghalt, csak apám maradt, mint felmenő, fiatalabb nem lesz, így, ha szeretnék vele időt eltölteni, annak legkönnyebb módja, hogy mellette dolgozom.
De...
De azért álljon már meg a menet.
A munkába legyen már minimális örömöm.
Ha bemegyek, reggel kilencre, délután négyig meg sem állok, csak szarakodom, húzom az igát, stb.
Nem kell az elismerés.
Nem kell engem dicsérgetni.
Leszarom.
Amit tudok, csinálom.
De azért, hogy állandóan azt hallgassam, hogy mennyire szar vagyok, a munkám semmit nem ér, stb. úgy érzem, ezt hallgassa a kurva anyja.
Ezért engem nem kell odahívni.
Ha képtelen emberként viselkedni velem, akkor hagyjuk egymást békében.
Aztán van egy határ, amit úgy érzem, elég lassan, de végül sikerült elérnie.
Ha meghallom a szájából, hogy "Bocsájtsál meg!" már tudom, hogy vagy hazudni fog, vagy egy olyan demagóg, önimádó duma vár rám, hogy rendesen, hányingert kapok.
Köszönöm, de nem vagyok abban az egészségi állapotban, hogy ezt el bírjam és akarjam viselni.
Ma odabasztam a brifkót.
Öcsém is megtette korábban, nálam is betelt a pohár.
Apám, biztos vagyok benne, minden egyes dühkitörését igaznak véli.
Csak ez a fajta energiavámpír-izmus nekem már fizikailag fáj.
Nem kell ez nekem!
Emészd magad a szarul meghozott döntéseid miatt, ne az én lelkemet zabáld fel.
Azt hiszed, főnyeremény nálad és veled - jaj, nem is veled, mert azt kikéred magadnak, hanem melletted/alattad dolgozni?
Nem az.
Egész nap hallgatni a pocskondiázást?
Nem az.
Fogsz változni öregségedre?
Nem fogsz.
Nem vagyok már tizenhat. Rég nem vagyok huszonhárom.
Negyvenes férfi vagyok. Ha úgy véled, nekem az az életem, hogy a kezed alatt a szart egyem, akkor szerintem gondold újra és szopjad, egyed egyedül.
Mert veled együtt, rendben, eszem.
De így, hogy nekem csak úgy érzem, csak azt hagyod, hogy szopjam, te meg közben a tarkómon gázolsz, inkább nem kérem.
Te is egyszer élsz, én is egyszer élek!
Amikor szaladt a szekered, voltak üzleteid, jó bevételek, meg pénz, amit elbaszhattál, soha nem mondtad, hogy: - Gyere fiam, elkurvázzuk, elbasszuk! Soha nem mondtad, hogy üljünk le, igyunk egyet, a fiam vagy, ismerjük meg egymást. Mi, egymást. Se miegymást.
De most, hogy nem jött be az élet, meg szarul vagy, fáj mindened és szarul esik, hogy nincsenek a kölykeid melletted, én hallom a panaszaidat?
Igen, én, aki a kölyköd vagyok és igyekeztem melletted lenni és csinálni.
Ja, a hála, hogy szar vagyok?
Akkor keresd azokat a kölykeidet, akik még csak nem is akarnak veled együtt dolgozni.
Mert ők az isteneid?
Aha, akkor tudod mit?
Dolgozzon veled valaki más, hátha úgy emberszámba veszel, ha nem vagyok a közeledben.
Szevasz, te fasz!
Lettél volna inkább az apám!
Remélem, ha kiírom magamból, akkor a bennem felgyülemlő betegség is kicsit kicsorog.
Egy biztos, nekem nincs pénzem pszichológusra, nekem ki kell magamból írni!
Te meg elolvashatod, hogy rajtam keresztül tanulj.
Tanulj meg végre apa lenni, ne egy önelégült fasz.
