A cuccaimat igyekszem úgy letenni, hogy ne ébresszem fel a friss szobatársam. Idegen férfival utoljára a Honvédség alatt kényszerültem egy szobában aludni.
Nem rámolok ki mindent, mert a táska közel kétszer akkora, mint az éjjeli szekrényem, a fali szekrényt, meg miután kinyitottam, rá kellett döbbennem, hogy viccből helyezhették a szobába. Kb. 15-20 centiméter mélységű bemélyedésről van szó, melybe talán egy pár cipő és három ruha akasztható be összesen. Egy már volt benne. Tettem persze egy hiábavaló próbát, hogy egyik táskámat begyömöszöljem. Nem ment. Inkább hagytam a fenébe az egészet. Csendben levetkőztem bokszer alsóra és a hűvös lepedőre feküdtem. A matrac megbillent alattam, igyekezett ledobni magáról. A három ágy közül tényleg a leggagyibbat fogtam ki?
A kereke is megindult kicsit, amíg felhúztam magam. Majd holnap kiékelem valahogy, mert vicces lesz minden alkalommal ez a csúszkálás.
Lefeküdtem, oldalt nyúlva eloltottam a fejem feletti kis neoncsövet és a plafonra függesztettem a tekintetemet. Mintha vártam volna valami személyes mozifilmet, amit majd odavetítenek nekem, hogy elalvás előtt nézhessem.
Mondjuk életem filmjét. A rövidített változatot, amit állítólag a halál torkában lát az ember. Csak azt nem értem, ha ez így is lenne, ki tudta elmesélni később ezt az embereknek, ha utána meghalt? Ha meg mégsem halt meg, akkor minek pergett volna le az élete filmje előtte, hiszen a test és agy tudja, mikor szükséges a személyes önéletrajzi filmecskével elszórakoztatni az arra érdemes személyt! Vagy nem?
A film nem kezdődött el. Semmi látható. Csak hangokat hallottam. Nyugtalanító hangokat, amelyek csak egy kórház tud magából kiadni. Ahogy ki akartam mindezt zárni az elmémből,elúsztam gyermekkoromba, amikor egyszer nagyon közel kerültem a halálhoz. Talán közelebb is, mint most, hiszen ötszörös fehér vérsejt ide, leukémia gyanú oda, ez mégsem ugyanaz, mint amikor egy körülbelül hétéves fiúcska igyekszik egyben lenyelni egy vasgolyót...
1981 körül.
Nagymamáéknál laktunk. Körfolyosós, sötét, penész szagú gangos épület. Félemelettel, ami számomra felért egy sci-fi film díszletével. Fél emelet! Ezt egy gyerek nehezen tudja dekódolni. Úgy képzeljem el, hogy félbe van vágva, vagy mi?
Volt felvonó is az épültbe, amennyire emlékszem, de nagyon belénk lett sulykolva, hogy nem használhatjuk. (Igen, már emlékszem, volt egy öreg felvonó, csak nem pont ott, ahol emlékeztem rá...) Az első emeleten laktunk nagymama lakásában, ideiglenesen, már amennyire emlékszem. Hosszú folyosós elrendezésű kis lakás volt, egy nagyobb és egy kisebb szobával. Miénk volt a nagyobb. A folyosó gyakorlatilag egyben konyhaként is funkcionált, végén pedig egy apró fürdőszoba. Az L alakú elrendezés rövidebb szárának végén nyílt a nagyobb szoba, a rövidebb szárból pedig egy mellékhelység. Már az is csoda, hogy lakáson belül volt. Rengeteg ősrégi házban például a körfolyosókon, valahol kívül volt egy közös mellékhelység. Amit nem fűtöttek és göcsörtös kulcsok nyitottak. Ahol rossz minőségű vécépapír gurigák hevertek szerteszét. Esetleg egy szőnyegecske a fajansz előtt. Talán egy másik az ülőke tetején. De magán, a fából préselt deszkán, semmi sem, így télen olyan hideg lett az egész, hogy az ember mire elvégezte a dolgát, aranyeret kaphatott.
A nagyinál szerencsénk volt, mert a vécé a lakáson belül volt.
Anyu főzött valamit... vagy olvasott... vagy mosott...
Nem emlékszem, mivel ütötték el akkoriban az anyukák az időt. Apu dolgozott én meg a fiókokat rámolgattam ki. Nagyjából ez rám is lett hagyva. Elvan a gyerek, ha játszik. A konyha kövén ültem vagy álltam. Tudományos pontossággal pakolásztam szerteszét a holmikat. Találtam is egy szép, fényes, ezüstös színű csapágygolyót, vagy valami hasonló golyó formájú tárgyat, amit akkoriban persze minden háztartásban meg lehetett találni. Nem tudom, mire volt jó az a szar, de volt és ez a lényeg.
Gyönyörűen kerek volt és csillogott rajta a fény. Az arcom torzult, kicsi mását láttam benne, ahogy közelebb emeltem a szemeimhez. Egy apró, kicsi torz arcocskát. Azután, mert jó ötletnek tűnhetett, a számba vettem a fémet, mert meg voltam róla győződve, az nekem jó. Ebből is látszik, hogy a gyerekek mennyire hülyék!
Az íze hűvös volt és kesernyés, akár a vér. Hirtelen kiderült, hogy túl nagy a számba. Ennek ellenére, mintha direkt a nyelőcsövembe gurult volna. Igen. Végig szánkázott apró nyelvemen és befurakodott a torkomba. A korábban a golyó felületén látott eltorzult arcocskám, most a gömb vizuális csalása nélkül is átment torzba. Ujjaim a nyakamba markolásztak, kétrét görnyedtem.
Nem emlékszem minden eseményre, ami körülöttem történt, ám, mintha anyám sikoltozását hallottam volna a fülemben dübögő vér lüktetésén keresztül. Megfogott és megrázott, akár egy rongybabát. Felemelt és megfordított. Rázni kezdett és mintha a hátamra is rávágott volna. A golyó végül, végtelen idő után, kirobbant a torkomból és a kövezeten koppant, majd fennhéjázva elgurult a fürdő felé. Vissza sem nézett rám, meg sem torpant, amíg a falhoz nem ért.
Anyám is sírt és én is sírtam.
Azt hiszem, biztos, ami biztos, kaptam fejmosást is és a torkom napokig nem volt az igazi. Soha többet nem láttam a csapágygolyót, ha egyáltalán az volt. Talán csak egy ping-ponglabda nagyságú, funkciótlan fém golyó volt, aminek semmi dolga a földön, csak hülye gyerekek torkán kell akadnia. Azután ezek a gyerekek vagy megússzák ezt a találkozást, vagy nem.
Én megúsztam ezt a találkozást és nem emlékszem, hogy életem filmje elkezdett volna leperegni.
Vagy, mert értékelhetetlenül rövidke volt mostanáig ez első, nyers vágás, vagy mert a test és az agy tudta, hogy közel leszek hozzá, de nem halok meg, így a felvétel lejátszására nincs szükségem.
2015:
Anyu már nincs, hogy meglátogasson a kórházban. 2011-ben hét évig tartó betegeskedés után legyőzte valami, aminek megértésétől már nem vagyunk olyan messze, viszont meggyógyításához nem vagyunk elég közel. Talán jobb is, hogy ezt nem élte meg. Volt elég baja az élete végén, erre már nem volt szüksége. Persze nekem sem.
Anyu, ugye, bármit megtett volna, hogy ne legyen bajunk. Ezzel azonban nem tudott volna úgy elbánni, mint egy egyszerű, fényesen csillogó vasgolyóval.
Ha viszont nem tud segíteni, akkor csak emészti magát és belehalt volna.
Mert az anyák kicsit meghalnak, ha a gyermeküknek baja van.
Csak egy egészen picikét.
Fekszem az ágyon. A körmöm benőtt és azon morgolódom, lehet, hogy nincs nekem semmi bajom. A fehér vérsejtek pusztán azért zabálták be magukat a vérembe, mert a körmöm egy része belenőtt a húsomba és ezzel némileg megfertőztem magam. Tudjuk, mire képes egy egyszerű gyulladás! Begyullad valamink és kihullik a hajunk. Vagy begyullad valamink és kiesik egy fogunk. Meg hasonló baromságok, amikkel a test reagál a belső tüzekre.
Ezek volt elalvás előtt az utolsó gondolataim: Nincs filmecske, nem kell parázni, semmi baj. Egy kényelmetlenül benőtt körömóda az egész. A fájdalomtól áriázik a testem és megtöltötte hangversenytermemet, kis fehér ruhás vérsejtekkel, kik arra várnak, hogy a körömtorlasz kikerüljön a testből és ők végre elhagyják a képletes zeneiskolát.
aludj el szépen kis Tamás!
A sarokban a Tibi bácsi is alszik, horkol reggelig.
Nincs itt semmi baj!
Minden csöndes, nyugodt. Egy pisszenés sem hallik.
Megannyi eleven test némán vagy halkan várja a napnak keltét. A nővérek már készítik elő a millió tűt, pipettát.
Nekem más dolgom most nincs, mint pihenni és várni a csodát.
Mert csoda lesz, ha tényleg említésre sem méltó bajom van.
Bár én lennék az a mázlista.
Az a mázlista, akit valamikor egy gonosz fémgolyó akart galádul elpusztítani.
Most, negyven évesen, sem golyó sem anyu, hogy kiverje fejemből és testemből a süket gondolatokat és a betegséget.
Mert az anyák, mintha azért lennének; megóvjanak minden bajtól minket.
Legyen az akár egy golyó, akár a rák...
