Amikor valakivel találkozom hosszú idő után és van rá mód, hogy pár percet tényleg beszélgessünk, akkor szeretem kicsit megdöbbenteni őket állapotommal és figyelni az arcukat.
Amikor csak a kötelező "Mizujs?" hangzik el, akkor viszont bele sem kezdek, mert nem akarom őket - ha kedvelnek vagy akár utálnak - lebegve hagyni egy fél információval. Nem.
Az kevés, hogy összeszaladunk és benyögöm: - Rákos vagyok! - azután mindenki megy a dolgára.
Az milyen kiábrándító már?
Hazamegy és továbbadja: - Képzeld, a pincér a Patkóból, rákos...
Ez olyan "kevés így".
Jobban szeretem, ha mondjuk ülnek, miközben benyögöm, mert érdekes nézni utána a teáscsészealj nagyságú szemeket, ahogyan feltekintenek rád, őszinte elképedéssel, az első másodpercekben. Persze, sokáig nem lehet húzni ezzel az ismerősöket, ezért viszonylag gyorsán hozzá szoktam tenni: - De nyugi, egyelőre szerencsés vagyok, van rá gyógyszerem!
Ilyenkor azért kicsit kiengednek.
De a reakcióból azért le lehet szűrni, ki kedveli az embert egy kicsit is. Vagy csupán úgy vagyunk dekódolva és génjeinkben összerakva, hogy ha ismerünk valakit, és az rossz hírt közöl, automatikusan ledermedünk?
A génekre is visszatérünk.
Szóval, miután szegényeket felhúztam a közlés hidegségével és gyorsaságával, besöpröm az érte járó jutalom-tekinteteket.
Majd már tovább lépve, mosolyogva nyugtatom meg őket, mintha egy rossz átverés lenne, hogy semmi baj. (Csak jelen esetben ez nem egy prank videó forgatás.)
Azután ha van rá mód, elviccelgetünk kicsit, felidézve, milyen gyorsan telik az idő és néhány közös emlék is előkerülhet. Ilyenkor a beszélgetés végére megnyugszanak és ne felejtsük, az első kérdésre is kaptak kimerítő választ... az "Mizujsra?"
Mert ha valakinek van rád tíz perce, azt ez tényleg érdekelte és megérdemelte, hogy megtudjon rólad kicsit többet. Aki meg csak szembejön és testtartásából is érzed, hogy suhanna tovább, annak miért is hoznád tudomására?
Valójában le sem szarja.
Most mondd, hogy nincs igazam!
Apropó, visszatérve a génekre.
Az enyémekben van némi mutáció. Vagy a kromoszómákban. A lényeg, hogy odabent, valahol nagyon mélyen bennem, ahol egy szikével és tamponálással és vágással, varrással az nem orvosolható. Nem így működik.
Egyszerűen mutáció történt bennem, aminek ez lett az eredménye.
Érted mire akarok kilyukadni?
Arra, hogy X-Men vagyok!
Mutáns!
Csak kurva szar a "képességem"!
Mert van Magneto, aki mutáns és mozgatja a fémet.
Xavier professzor irányítja az elmét és ami vele jár.
Kitty Pride átmegy a falon.
Fekete Tamás meg rákos.
Hát, baszd meg, ez a legszarabb mutáció, amit kívánhatok magamnak.
(Ez a kijelentés mondjuk azonnal megdől, amint kinyitok egy orvosi eseteket bemutató könyvet!)
Szóval, itt állok egy számomra hasznavehetetlen mutációval, amihez még megfelelő szuperhős ruha sem illik.
Vegyek fel egy felnőtt pelenkát és a mellemre tetováltassak egy rákot? Vagy homárt?
És mit is tudok ezzel a képességgel elérni?
Repülés?
Autók emelgetése? (Nem matchbox!)
Láthatatlanná válás?
Semmi ilyesmi.
Az egyetlen szuper képességem, hogy naponta lenyelek egy tablettát, aminek árából simán vacsorázhatnék akár a Gundel-ben is, igaz, egy személyes, sarokasztalnál.
Igen.
Egyelőre gyógyszerem olyan áron kerül szervezetembe, amit meg sem engedhetnék magamnak, ha erre a fajta rákra nem lenne betegtámogatás.
Az én hátam mögött ha megteszik, így súgnak össze az ismerősök, már, ha összesúgnak: - Nézd, szegény, rákos!
És nem ám úgy, hogy:
- Nézd csak! Ott jön a rák-ember! Vajon ma kit fog megmenteni?
Senkit, hisz nem a megfelelő mutációval rendelkezem!
Hát kösz!
Viszont, észrevettem, hogy a humorom mintha sokkal morbidabb lenne, mint korábban!
Ne mondd, hogy nincs rá okom!
Röhejes, hogy míg mások hasonló betegségbe napok alatt is belehalhatnak, én meg az a szerencsés vagyok, akinek erre van gyógyszere.
Meg ott van a humor abban is, amikor azt mondja valaki, miután felvilágosítottam állapotom milyenségéről, hogy: - Nagyon szerencsés vagy!
Mire, én, jó magyar pesszimista szokás szerint korrigálom: - A szerencsés nem akkor lennék, ha nem lettem volna rákos?
És ezzel visszakanyarodunk oda, hogy milyen vicces ilyenkor a megdöbbent arcokat nézni, hiszen a szerencse, mint kifejezés, ennyire ironikus is lehet.
A természet a legnagyobb poéngyáros, ha már itt tartunk.
Néha van időm elmerengeni rajta, hogy valójában tényleg szerencsésnek mondhatom magamat.
Számtalan történetet hallottam róla, hogy mások mennyire nem olyan szerencsések, mint én.
Ilyenkor úgy érzem, mintha egy kiválasztott lennék.
Egy szerencsés, kiválasztott szuperhős!
Csak még nem tudom, mire?
