...és míg először azon agyaltam, hogy nehogy holmi kis szaros pánikroham miatt távozzak a melóból, mert az ciki, utóbb azért kezdtem szorítani - zabszem sem - hogy inkább a pánikroham, mint valami rosszabb.
Elég hosszúnak tűnt a várakozás. Közben láttam az idős embereket félkörben, akik közül egyik-másik még vígan ugrálhatott a barikádokon kis pisiként 56-ban, most törékenyen feküdtek, látszatra kényelmetlen pózokban próbálva megmaradni a tologatós kórházi ágyakon.
A fal mellett ültem és meresztgettem a szemeimet, hátha látok valakit, aki papírral közelít felém, széles mosollyal.
A széles mosoly jelenti, ha nincs nagy baj.
A kis mosoly a nagy baj.
Olyan, hogy nincs baj, olyan nincs.
Szemben feküdt Iván bácsi (neve megváltoztatva, bár, azt hiszem, teljesen mindegy), aki korban öreg volt, szórakozási lehetőségekben viszont erősen korlátolt, ha az ágy oldalán felhúzott korlátot tekintjük, amúgy korlátozottnak írhatom. Egyetlen szórakozása mostanra a beszúrt kanül módszeres eltávolítása maradt számára, és, hogy hazamenjen. Az előbbihez elég ereje volt, az utóbbihoz szemernyi sem. Bár rossz a szemem, azért elég közel ültem - mondtam, hogy mennyire zsúfolt néha egy sürgősségi osztály és most még csak nem is éreztem ezt - ,hogy lássam, ahogy a ráncos kezek nem túl ügyesen eltávolítják a kötést és tűt. Némi vér és folyadék csöpögött a padlóra.
Rajtam kívül egy harmincas barna hölgy is észrevette. Együtt mentünk szólni a nővéreknek - a pultnál legközelebb természetesen a nem túl kedves tartózkodott - az öreg magánakciójáról.
A nővér arca beszédes volt, az ajka néma maradt, és elindult, hogy Iván bácsit kezelje.
Kiderült, Iván bácsi harmadszor szabadult meg a függeléktől. Nem kapott új szurit, csak egy műanyag poharat, hogy abból kortyolgasson vizet.
Mikor elfogyott a viz - egy része a nyakán folyt végig - nem bírtam nézni, hogy újra és újra felemeli az üres poharat és ivást mímel. Felálltam és hozzá léptem. Amikor fölé hajoltam, gondolom azt hitte, hogy helyi napfogyatkozás jött létre. A pohárért nyúltam, amit hirtelen görcsösen megmarkolt Iván bácsi. Ettől a szorítástól még el tudtam volna tőle venni, csak félő volt, hogy közben tönkremegy a pohár.
- Hozzak egy kis vizet?
- értelmetlen hörgés, de a kéz még szorítja a poharat.
- Azt kérdezem, hozzak e egy kis vizet a poharában?
Iván bácsi szeme hirtelen kitisztult, felém tolta a poharat és kierőltetett magából egy legyen szívest.
A poharat óvatosan fogtam meg, mert közelről látszott némi vér is az egyik oldalán - a pohár szája kör alakú, ezért egyetlen, egybe függő oldala van... A pohár szája szélén, helyesen.
Iván bácsi megkapta a vizet és elkortyolta. Közben befutott kisebbik öcsém és Miló barátom, mert egyiknek "félig" jeleztem, hogy gáz van, a másikat meg utánam küldték melóból, hátha gáz van.
Pár perce dumálhattunk - főleg ilyenkor eleresztett bárgyú, morbid poénokkal megtűzdelve, plusz nők, mikor végre jött a nyugtató néni, aki egyszerű matekkal hozta rám a frászt:
- Önnek húszezres fehérvérsejtszám helyett az értéke százezer. Ezt kell...
A folytatás nem nagyon hallottam, nem nagyon emlékszem. Nagyon elúsztak a gondolataim. Sosem voltam jól matekból, de általában tudom mi a különbség, ha húszezer a fizetésem vagy száz. Kurva nagy eltérés, ami csokiban, képregényben és jobb esetben, befizetett csekkben mérhető.
A másik, hogy nagy filmfogyasztóként láttam pár filmet, amelyben nem gyilkolásznak embereket, hanem kórházba visznek, ott mondanak nekik valamit bizonyos magas fehérvérsejt számról és a szereplő a vége főcím előtt, drámai zenére, elhunynak.
Mint később kiderült, a húszezer is eleve egy magas szám, de mivel nem vettem magnóra a pontos beszélgetést - pedig lehet, dokumentálnom kellett volna - így maradt meg a rövidtávú emlékezetemben.
Visszaroskadtam a székbe, a fiúk maguk elé bámultak. Arcuk beszédesnek tűnt:
Stefi a legközelebbi meccsre gondolt, amikor majd gólt rúg, és egy rajongója, aki persze nő, beront mérkőzés után az öltözőbe és megerőszakolja.
Miló a holnapi boltnyitásra gondolt, hogy majd bejön a boltba Jennifer Love Hewitt és megerőszakolja.
De lehet, hogy teljesen másra gondoltak, hiszen nem voltak túl beszédesek.
 |
| Hajnalban érkeztünk, fény kevés, kocsi sehol. Aki nem szokott hozzá, annak elég félelmetes a kihalt mini-világ. |
A nyugis doki néni azonnal átirányított a László kórházba. Ez is intő jel.
- Ne várja meg a hétfőt, mert eltökölhetnek a felvétellel. Még most este átvihetjük, ha akarja, mentővel...
- Megoldjuk, köszönöm.
Milán és a doki megbeszélték a részleteket, hogyan tovább a másik helyszínre. Én megkaptam a jelentést, melybe bele sem mertem akkor olvasni, tartva tőle, hogy rossz hírt kapok.
Pedig már kaptam.
Azon tűnődtem, ennyi fehérvérsejt számít már annyit, hogy ha megszúrom az ujjam, akkor piros helyett fehér, tejszerű folyadék csöpögjön ki belőlem?
Jó, hát az ember nem mindig reális.
Némi közjáték után szerencsésen megérkeztünk. Semmi extra, csak összevonták az Isti és a Laci kórházat vagy mi - talán összetolták őket, mint a Legényanyában a kocsmát? - és nem találtuk elsőre a megfelelő bejáratot, utána meg mérföldnyire parkoltunk le, mert azt hittük közel van az elsőre nem talált bejárat, pedig nem.
Látszott, hogy a betegfelvételnél örülnek nekünk. Már csak a zene és a virágeső hiányzott. Meg két cuppanós puszi az orcámra. (Mondjuk, ahogy kinézek, én sem lennék kíváncsi magamra hajnali fél kettőkor, mert közben így eltelt az idő!)
- Rendben! 11-es épület, 3 emelet. Várni fogják.
- Melyik a 11-es? (Stefi hátulról, halkan jegyzi meg, mint focista: - Az a büntető rúgás... kapura...)
- Az a nagy épület - mutatja a hölgy miután kijött velem a felvevő épület elé - ahol körben égnek a lámpák.
Valamit láttam belőle a sötétben.
Hülye gyerekes poénokon nevetgélve igyekeztünk férfiasan kemények lenni. Én legalábbis. Stefi ideges volt, Miló arcáról meg szokás szerint nehéz volt bármit leolvasni. Talán némi Jennifer Love...
Már a célnál voltam. Itt fogják majd azt mondani:
- Tamás, maga idióta, összezabált két nap alatt egy nagy fazék tejszínes tengeri herkentyű levest és csodálkozik, ha kicsit leverte a víz?
- Csak a felét ettem meg... nem egy nagy fazékkal...
De olyasmit mondtak, amitől elsőre ambivalens érzéseim lettek, pedig már sejtettem mire számítsak, ezért egyszerre éreztem, hogy összeszarom magam és, hogy egy zabszem sem... elég ambivalens.
A dokinénit itt szimplán szemüveges dokinéniként bírtam megjegyezni. Nagyon aranyos volt és ha nem azért vagyok itt, amiért, akkor biztos előveszem a sosem működő charme-omat és elkezdem a Tamás féle, semmire való csajozós dumáimat.
Ja, nem, azt bármitől függetlenül elő szoktam venni.
A fiúk kicsit letámaszkodtak a falnál, az egyik nővérke vérnyomást vett, beszélgetett velem, a doki néni a jelentést olvasgatta. Háttal ültem, nem láttam, csóválja e a fejét.
- Tamás, a súlya?
- Hát, nem nagyon mérem, de olyan százharminc. (Mióta leadtam tizet száznegyvenről, azóta egy deka sem akar több letakarodni rólam.)
- Majd megmérjük. Tamás, a magassága?
- Régen magas voltam, vagy száznyolcvan... - hat voltam régen, de gy ideje lefelé kerekítek - öt, de mostanra, szerintem kicsit összébb mentem, olyan száznyolcvankettő körül.
- Majd megmérjük. Tamás, rendben van a hallása?
- Tessék? - nem lehetett kihagyni!
Itt megtört a jég, ők a srácokkal együtt elnevetgélték magukat én meg elnevetgéltem magamat, miközben egy zabszem sem.
Később a szemüveges dokinéni ült elém és viszonylag hosszan beszélgetett velem arról, hogy tulajdonképpen most mit is kell tudnom, éreznem és remélnem.
Jól esett és kicsit segített is, ám nem felejthettem el, hogy egy olyan folyosó ülök, ahol a fal mellett infúziós állványok sorakoztak a szoba ajtókon pedig egy kialakított rekeszben tucatnyi használat előtti papírmaszk torlódott egymásra heringként.
Bárhol vagyok is most, az nekem szar lesz, vagy így, vagy úgy.
Szemüveges dokinéni meg pont arról akart meggyőzni, a két nővérkével együtt, hogy jelen helyzetemben, egész Magyarországot beszámítva, a legjobb helyen vagyok.
Gondoltam, nyerek magamnak még némi extra szabadságot, hiszen akkor még senki sem tudta, mennyi ideig fogok itt leledzeni, ezért elkéredzkedtem haza.
- Nem tudják a fiúk behozni a szükséges holmikat önnek?
(Nincs az az isten, hogy ezek otthon megigyák a Rosé-mat, meg feltúrják a pornó lapjaimat, amíg én itt fekszem egyedül a sötétben - gondoltam.)
- Sajnos nem együtt lakunk, illetve, nem sajnos, de nem tudják, mit merre keressenek. Ezért kellene nekem is mennem. (Biztos, hogy hazamegyek! Biztos, hogy hat lóval sem...! )
- Rendben, de reggel hat előtt érjenek vissza, hogy fel tudjam venni... illetve felvettem, tehát itt kellene lennie. Nem eltűnni!
- Azt hiszem ettől nem kell félni. Túl akarok lenni ezen. Jövünk vissza. Kb. másfél óra.
Óvatos becslés volt, mert eleve egy kilométerre parkoltunk le és, hát ne szépítsük, én nem vagyok már táncos léptű, inkább amolyan cammogós.
Míg a kocsiba értünk, már fejben pakoltam egy tecsós táskába, ami hatalmas és átkoztam a köcsög KDNP-t, amiért nem tudok hajnali fél háromkor beugrani egy szupermarketbe, hogy gumipapucsot vegyek magamnak, hiszen otthon sosem használtam ilyesmit.
Ezúton is üzenem önöknek, kedves KDNP, hogy baszódjanak meg, mert ha az embernek hajnalban kórházba kell vonulnia és sürgősen venne pár holmit odabentre - soroljam, Semjén, vagy kitalálod? - nem tudja megtenni, csak másnap, a család egy másik tagja!
Milán: - Hová?
- Haza!
Kellett egy kis "otthoni levegő", bár tudtam, annyit nem tudok beszívni egyszerre, ami bent tartva elég lesz új állomáshelyemen. Aztán kiderült, hogy majdnem mégis és rekorder is vagyok.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése